Négy hegyköztótteleki családos fiatalember a helybéli katolikus plebánossal 1950-ben – Bruncsák József 1922 - 2007, Homonnai András 1920 - 2007, Drozdovszky Géza 1914 - 1992, Homonnai Béla 1921 - 1962 és Noveczki Károly 1920 - 1961
A csoportképen látható öt férfi közül három az ellenállási mozgalom tagja Bruncsák József a helyi szervezkedés vezére .Őt 15 évi börtönre itélték.Drozdovszky Géza a tótteleki katolikus plebánost 11 évre,vannak olyan verziók hogy ő nem is volt az ellenállási mozgalom tagja de azzal vádolták hogy nem kellett volna megőrizze a gyónási titkot hanem fel kellett volna jelentse a Szekunak a többieket és a harmadik elitélt Homonnai András 9 évet kapott s ez talán azzal magyarázható hogy nem volt annyi földje mint a többieknek.
A képen a baloldalt álló GÁLIK ALBERT az Ellenállási mozgalom 4-ik tagja .A bejegyzéseknél nem tudtam azonosítani a középen üllő szőke fiatalembert. .Annál többet tudok a képen látható Blau lányokról. Szüleik az 1945 tavaszáig (lágerbe hurcolásukig) Tóttelek boltosai ,kereskedői voltak,a településen (Temető utca) az egyetlen zsidó család. Az öregek odavesztek a lágerbe de a lányok Nusi és Mici ...
és Bruncsák Lajos a szervezet 5. még Tótteleken élő tagja sz 1921 A képen látható fiatalok A NÁNAI BÍRÓ LÁNYA c.népszinmüvet adták elő – Janota Béla, Bruncsák Terus, Johanyák István, talán Száraz Magdus, Bruncsák Lajos, Polacsek Ilus, Noveczki Pista és Kovács Terus
A nagyváradi Securitate volt épülete a Fő utcán az állomáshoz közel A lenti Hozzászólás rovatban "rövid"idézet következik a Homonnai András életét bemutató kiadatlan könyvből Három idézet lesz ebben az albumban és ez az első
Gábor Homonnai: A LETARTÓZTATÁS: ................1951. augusztus 16 volt. A család kiment a mezőre, én a mesterrel az utcai kaput kezdtük csinálni. Úgy tíz óra körül mondja a mester, hogy kéne valami vasalás a kapuhoz. Elmentem a kovácshoz, hogy megcsináltassam. Mivel nem volt sok munkája, Formittág Pista, a vasas, azonnal nekifogott.
Alig kezdtük el a munkát, megjelent az ajtóban két jól öltözött férfi, a falu felelősével. Intenek, menjek ki.
– Maga Homonnai András? – kérdi
– Én vagyok, – feleltem.
– Anyja neve?
– Szaka Mária.
– Apja neve?
– András, – mondom
Erre megszólal a másik:
– Nézze főnök. Egy kis beszélnivalónk volna magával. Jöjjön egy kicsit kijjebb a műhelyből.
Ebben a pillanatban tisztába voltam a helyzettel. Tudtam, hogy itt a vég. Mindig éjjel vártam őket, de túljártak az eszemen, és most itt állok fényes nappal előttük mezítláb, ingben, egy rossz nadrágban.
– Nézze jóember. Magának velünk kell most jönnie Csatárba, a Néptanácshoz. Ott egy nyilatkozatot ad, hogy megy magának a cséplés.
– Hát azt én itt is meg tudom adni, – feleltem. Most innen nem mehetek el, mert dolgom van a mesterrel.
– Hagyja a mestert. Megcsinálja az a munkát maga nélkül is. Ez a nyilatkozat sokkal fontosabb, – próbált megyőzni.
Most már nem voltam ideges. Tudtam, menni kell. Csak az zavart, hogy egy ingben, gatyában, mezítláb vagyok, és egy óra múlva a securitate hideg, nedves pincéjében leszek. Beleegyeztem, hogy velük megyek, de csak ha előbb hazamehetek átöltözni. Persze, erről hallani sem akartak viszont én szabályszerűen megtagadtam a menést. Tudtam, hogy nem akarnak fényes nappal feltűnést kelteni a faluba, így hát beleegyeztek, hogy hazamenjek felöltözni. Sem ők, sem én nem mondtunk semmit, és elindultunk gyalog Csatár felé. Útközben kezdtek példálózni egyet s mást. Például azt is tudták, hogy csendőr voltam, és hogy amerikai fogságba estem.
Csatár széléhez érve elénk jött a kis ponyvás autó, amit én éjjelenként vártam. Beültettek. Az egyik kísérőnél megláttam a pisztolyt. Elmentünk csatári néptanács mellett, és csak a milicián álltunk meg. Ott az egyik sarokba állítottak. El sem tudtam képzelni miért. Nem sokáig kellett ott álljak, mert behozták az én Lajos barátomat.(Megj,:Bruncsák Lajossal egy nap tatóztatták le,H.G.) Ő szegény még rosszabbul járt, mint én. Kint volt a ritkáson kaszálni és onnan hozták el egy ingben és gatyában. Nem sokáig időztünk, mert bejött az egyik szekus és azt mondta:
– Gata!( Kész) – és kiveszi a bilincset a zsebéből, majd Lajos barátommal együtt összebilincsel minket, és a kis ponyvás autóba tuszkolva elindultak velünk. 1951. augusztus 16 volt. Csatárban delet harangoztak.
Egy órába sem telt, megérkeztünk Váradra, a securite
(államvédelem) székhelyére. Bevittek egy kicsi irodába, ahol még egyszer névegyeztetés, majd bejött egy magas tiszt és azt mondta:
– Eşti arestat! Le vagy tartóztatva !
Itt a szekuritate épületének alagsora látható A tárgyalás befejezéséig,ami a kolozsvári haditörvényszéken volt itt őrízték őket külön zárkákba
Hogy hangsúlyt adjak a fenti bejegyzésnek egy Újabb idézet a könyvből: --------------------már nem tudtam tovább aludni.
Egy hétig semmit sem kérdeztek tőlem. Ez is módszere volt annak, hogy a szerencsétlen halandót megfélemlítsék.
Egyik este nyílik az ajtó, és kérdi az őr, hogy hívnak. Homonnai, –mondom.
– Hai! Gyere! – és újra a szememre teszi a szemüveget, mert anélkül a foglyokat nem volt szabad kihozni a cellából, hogy ne tudjanak tájékozódni, hol vannak, hova viszik. A külvilágtól teljesen eltemetve, állati sorba, megfélemlítve mindennel, ami körülötte van. Ez volt a cél!
Megfogja a tarkómon a kabátom gallérját, és tol maga előtt, majd megforgat és megyünk tovább. Egyszer elengedi a galléromat, és mondja, menjek előre. Óriási ütközés! Fejjel mentem a falnak. Majd újra megforgat, és megyünk tovább. Most már elővigyázatosabb voltam, mert a két kezem előre nyújtottam, nehogy megismétlődjön az ütközés. Ekkor újabb meglepetés. Az egyik beállított őr valami bottal vagy seprűnyéllel óriásit ütött az előre tartott karomra. Majd újraforgatás és valami lépcsőn megyünk fel. Ott voltak, a kihallagtó irodák, lent, az alagsorban pedig, a cellák s a kínzó kamrák. Ajtónyítás és az őr leveszi a szemüveget a fejemről. Látom, egy nagy, tágas irodában vagyok, és az asztalnál egy egyenruhás tiszt ül. Elkezdődött a haddelhadd! Elfelejtettem említeni, hogy a kihallgatások mindig éjjel történtek.
Nem tudtam, mi következik, azt sem, hogy Jóska barátom mennyit mondott el, és mit mondhatok én. Persze, először tagadtam. Nehéz napok voltak ezek!
Egy alkalommal, miután az őr levette a szemüveget, intett, hogy menjek be. Kopogtatok, majd benyitok. A vallatótiszt az asztalnál ült. Én megállok az ajtóban, és köszönök:
– Jó estét kívánok!
Ennél sem kellet több! Felugrott, és mint egy őrült, üvöltve rohant felém:
– Te bandita! Hogy mersz te nekem köszönni? Nem látod, milyen rangom van? – Intett az őrnek, hogy vigyen el, és tanítsanak meg a rendre.
Az őr átvitt egy másik szobába, ahol már a kollegája várt, és akkor, mind a ketten, az egyik jobbról, a másik balról elkezdtek ütni, ahogy csak bírtak. Utána visszavittek a vallatótiszthez. Most nem köszöntem. Persze ez is baj volt, és kezdődött minden elölről.
Így hát amikor vittek a kihallgatásokra, nem tudtam mit csináljak? Köszönjek-é vagy se? A vége mindig ugyanaz volt.
Nehezen haladt a vallatás, mert mindig csak annyit vallottam be, amennyit Bruncsák rámvallott. Vártam, hogy inkább ők kérdezzenek, és csak arra feleltem.
Amikor már sejtettük, hogy le fogunk bukni, Bruncsák elmondta nekünk, hogy ő a megmaradt röpcédulákat, a keresztet s az eskü szövegét elásta egy tönk tövébe. Ha őt elviszik, akkor menjünk, ássuk ki, semmisítsük meg! Úgy is tettünk. A securitate hiába kereste. Ekkor kivitték Bruncsákot a hegyre, hogy mutassa meg hol van. Nem találták meg. Persze, ez még jobban felbőszítette őket.
Hathetes kihallgatás, vallatás után, kimerülten, összetörve nyögtem a cellámban, bízva abban, hogy egyszer csak vége lesz. Ha beszéltem, az volt a baj, ha nem mondtam semmit, akkor az volt a baj, de a veréseket nem úsztam meg. Még az állkapcsomat is eltörték.
Egyik este, úgy éjfél körül, nyílik az ajtó. Int az őr:
– Hai! Gyere !
A fürdőbe vitt. Belökött a forró víz alá. Csap nem volt sehol. Abban a forró vízben kellett fürödni, majd utána a hidegben. Amikor ennek vége lett, ruhátlanul, a hideg, huzatos folyosón kellett álljak órákig! Már nem bántam volna, ha visszavisz a forró vízbe. Nagykésőre utánam jött, és a cellámba vezetett. Lefeküdtem a hideg vaságyra és éreztem, hogy nagyon fázom, később pedig melegem lett. Tudtam, lázas vagyok. Egy idő után a fogam is fájni kezdett.
Másnap kihallgatás. Amikor vége volt, mondtam a tisztnek, hogy én beteg vagyok.
Kérdi: mi a bajom?
– Lázas vagyok, – feleltem –, és nagyon fáj a fogam.
– Mit gondol maga? Szanatórium van itt, vagy micsoda? – ordította, mert ezek csak ordítva tudtak beszélni.
– Nem bánom én akár mi van itt, – válaszoltam –, csak a fogam húzzák ki!
– Azt én fogó nélkül is elintézem, – és két akkora pofont adott, hogy beleszédültem.
Itt a "körösvölgyi mozgalom" vezérének kilétére utaló irat látható.Róla aki a" körösvölgyi ezredes" fedőnevet viselte azt kell tudni hogy mint az iratban is látható,IVÁN JÁNOSNAK hívták
Iván János ,a "KÖRÖSVÖLGYI EZREDES"1913-ban született Szentjobbon meghalt Nagyváradon 2002-ben.Letartóztatásakor a szőllősi malom padlásán fogták el Fegyveres ellenállást tanusított és elfogása előtti percekben öngyilkosságot követett el Életét csak úgy menthették meg hogy külön repülővel Bukarestbe vitték.Családjáé volt a volt váradi Infratirea gyár elődje az öntődéjéről ismert Phoebus.Nyilván a 48 -as államosításkor ért sérelmei miatt a háború után Franciaországban maradt testvére biztatására alakitotta ezt az un.Ellenállási mozgalmat.Tudni kell hogy a háború utáni hidegháborús időben reális esélyt láttak abban hogy a nyugati hatalmak megszüntetik a szovjet befolyást Kelet Európában,és ennek előkészítésére fogadására volt hivatott ez a mozgalom.,de valójában az Iván család sérelmei indították el.Természetesen ehhez kellet találni sok elégedetlen embert akik már akkor rájöttek a kommunizmus veszélyeire a jövőt illetően.
Egy röpcédula sok közül amit apám Csatárban szórt éjjel
Börtön nyilvántartó lap.Ez mindenhova elkísérte apámat Románia börtöneibe.Megfigyelhető fenn baloldalt börtönök felsorolása ahol járt :Gherla(Szamosújvár) Vacaresti,Jilava,Tg.ocna stb.
Ez a nyilvántartó hátulsó oldala
Ez a kenyeres tarisznya végig kisérte.Hát nem sok kenyér lehetett a napi adag ha belefért..kb.20x 25 cm.a mérete!
Ez egy ott készült varrásos zsebkendő ,ami tartalmazza a fontosabb adatokat
Levél a családnak!Senki sem hinné el hogy ez is megtörtént. Kérdések özöne merül fel :Honnan volt íróeszközük ,tintájuk stb. Helyszűke miatt erre most nem válaszolok inkább azt mondom el hogy küldte el Egy börtönből szabaduló rabtársa hozta ki kabátjának válltömésében 1957-ben Mi bátorság kellett ehhez mindenki részéről szinte hihetetlen.
Útban a vég felé
Minden 5 - 6 hónapban a foglyokat összekeverték, hogy ne nagyon tudjuk megismerni egymást. Nekünk ez azonban jó volt, mert többet tudtunk meg egymásról és új barátokat szereztünk. Engem is áttettek a 99 - es szobából egy másikba, ahol újabb betegek voltak.
De hát egyik baj jön a másik után! Márciusban influenza járvány dühöngött a börtönben. Nekünk , betegeknek ez borzasztó volt. Magas lázzal, és hasmenéssel járt. Annyira veszélyes volt, hogy még az őrök is gézzel bekötött szájjal jártak. Persze engem is elkapott, mivel a sárgaság után még nagyon le voltam gyengülve. Ebben a járványban sokan meghaltak.
Amikor a beteg már nagyon rosszul volt, más szobába vitték. Nem hagyták, hogy a cellában haljon meg, a többiek előtt. Inkább elvitték onnan, és így senki sem tudta, mi történt vele. A vezetőség onnan tudta, hogy valaki mennyire rosszul van, hogy minden cellában volt két – három besúgó.
Nagy lázzal, hasmenéssel feküdtem a gyékényes pricsen. Egy Boros Pista nevű, szilágysomlyói barátom ápolt nagylelkűen, a megmaradt ételért. Jól esett a törődése, csak az fájt nagyon, hogy sose mondta “ próbálj meg enni’, hanem örült, hogy minnél több marad neki. Egy napon jött az őr.
– Homonnait tegyék ki a folyosóra a csomagjával együtt, – mondta.
Cellatársaim kitettek, majd újra jött az őr:
– Tud járni? – kérdezte.
– Nem, –mondom.
– Akkor kapaszkodjon belém! – mondta, és vonszolt az udvaron át, a volt Mátyás király lakosztály felé, ami most a 2 - es pavilon.
Itt átadott egy másik őrnek. Az kinyitott egy cellát, és betuszkolt.
Én elkezdtem a szokásos bemutatkozást, majd várok. Figyelem, nem szól senki. Jobban széjjelnézek, és látom, hogy itt ágyak vannak, nem priccsek, és ketten nagyon horkoltak. Nem is horkoltak. Hörögtek. Ekkor jöttem rá, hogy a hullaházban vagyok. Ide azokat hozták, akik már haldokoltak. Megrémültem. Meghalni? Hisz én élni akarok, és a családomhoz hazajutni, ha a Jó Isten is úgy akarja. Úgy éreztem, mintha élve temettek volna el. Innen csak holtan vitték ki az embereket. Lefeküdtem az egyik üres ágyra, és a párna alatt találtam egy darab száraz, penészes kenyeret, amit valamelyik szerencsétlen nem evett már meg. Mivel nagyon éhes voltam, kínomban megettem. Gondoltam, lehet ez az utolsó vacsorám.
A két szomszédom nagyon nehezen lélegzett, és reggelre mind a kettő meghalt. Az egyik, egy magas, szikár ezredes volt, aki egész éjjel beszélt kínjában:
– Rodica, fata mea! N-am să te mai văd! Cine mă aude, să-ţi spună, că am murit aici, ca şi un câine.( Rodica leányom! Nem látlak többé! Ha valaki hallja, mondja meg neked, hogy itt pusztultam el, mint egy kutya.)
Félelmetes volt hallani, ahogy hörög, imádkozik, kegyelemért esdekel, majd elbúcsúzik a családjától és végül, magánkívüli állapotba kerülve, meghal.
A szabaduló levél 1960 augusztus 13-án.Azért engedtek el 3 napot a 9 évből mert volt 3 szökőév:1952,1956 és 1960 februárjában
A börtönben ötször volt sárgaságba.A vallatásnál mikor fertőtlenités cimén belökték egy zuhanyozóba és ott forró és higedvizet váltakozva engedtek rá tüdőgyuladást kapott ami átment TBC-be és ezért nagyon nehéz volt neki betegen lehúzni a kilenc évet Mikor hazakerült csak fél tüdeje volt a másik tejesen tönkrement a TBC-től.
Ez a Luptator anticomunist cím már késve érkezett.Előtte pár hónappal 2007 februárjában halt meg 87 éves korában
Végig RMDSZ tag volt az elején benne volt a városi bizottságba is.Valahogy úgy érezte hogy nem szenvedett 9 évig hiába...De már ez az oklevél is post mortem.
Zárásként itt egy a németországi,amerikai fogságban készült huszonéves képe 1945-ben De gondolom annál érdekesebb lentebb a bejegyzésbe közzétett 3-ik( szinte hihetetlen) idézet a könyvből:Megbocsájtás 25 év után.
Az utolsó 3-ik idézetnek az említett könyvből a:MEGBOCSÁJTÁS 25 ÉV UTÁN címet adnám:
1975 áprilisában átköltöztünk Élesdre. Most már együtt volt az egész család, sőt nemsokára szaporodott is. Fiaméknak megszületett kisleányuk, Andrea. De az örömbe üröm is vegyült. Az átköltözésnél vagy megizzadtam, vagy megfáztam, nem tudom, de véreset köptem. Mivel mint beteg még Püspökihez tartoztam, elmentem Marián doktorhoz.
Megröntgenezett és azt mondta baj van. A kavernák kiújultak. Beutalt a váradi szanatóriumba. Szerinte a bal tüdőmet ki kell operálni.
A szanatóriumban Nisipescu doktor fogadott, miután megvizsgált, ő is osztotta Marián doktor véleményét, hogy a bal tüdőmet ki kell operálni, mert már veszélyezteti a jobb oldalit.
Nem egyeztem bele a műtétbe. Megmutattam a régi papírjaimat, és látta, hogy veszélyes lenne a műtét. Bent tartott megfigyelésre, közben valami más kezelés után nézett. Befeküdtem a kórterembe. Beszélgetve a szobatársaimmal megtudtam, hogy az egyik szobában van egy beteg, de csak egyedül. Ez meglepő volt, mert minden szobában hatan-nyolcan feküdtek. Szobatársaim azt suttogták, szerintük valami magas rangú szekus tiszt lehet. Kiváncsivá tettek. Gondoltam, lesz ami lesz, és egyik este benyitottam a furcsa beteghez. A félhomályban láttam, amint az ágyban fekszik, és tele van csövekkel. Gépekre volt kötve. Közelebb mentem. Kinyitotta a szemét és rámnézett. Az ő szemében a rémület volt, az én lábam a földbe gyökerezett. Szinte egyszerre mondtuk egymás nevét:
– Molnár!
– Homonnai!
Ez egyike volt azon szekusoknak, akik engem vallattak. Sorsa utolérte, meg kellett szenvednie mindazért, amit az ártatlan emberekkel tett! Tüdőrákja volt.
– Homonnai! Látja, itt fekszem már hónapok óta – mondta alig hallhatóan. Minden nap kérem az Istent, bocsásson meg nekem s kegyelmezzen meg, mert ezt a szenvedést nem bírom tovább.
– Maga ezt szenvedésnek nevezi? – kérdeztem gúnyosan. Akkor mit mondjanak azok, akiket maga a földalatti börtönökbe jutatott, és ott haltak meg, mint a kivert kutyák, – tört fel belőlem az indulat.
– Nem én akartam, higyje el. Parancsra tettem, – nyögte.
– Parancsra – nevettem fel keserűen. Parancsra küldött a pokolba több száz embert.
– Homonnai! Maga meg tud nekem bocsátani?
– Megbocsátani? Amikor az életemet, és az egészségemet tönkretették? Megbocsátani, amikor az életemből kilenc évet elvettek, és a gyermekem apa nélkül nőtt fel, ahogy maga mondta, parancsra? Maga szerint meg lehet ezt bocsátani? Felejen Molnár! Meglehet? – kérdeztem dühösen.
– Kérem, könyörüljön rajtam! – esdekelt.
Néztem ezt az emberroncsot, aki pár évvel ezelőtt még nagyhangú, markos szekus tiszt volt. Néztem és gondolkoztam. Mintha egy filmet láttam volna. Lepergett előttem életem kilenc pokoli éve.
– Nem tudom, – válaszoltam csendesen. Gondolkoznom kell rajta, – és kifelé indultam a szobából. Az ajtóból mégegyszer visszanéztem. A kezét nyújtotta felém, és alig hallhatóan suttogta:
– Kérem! Kérem! Bocsásson meg!
Visszamentem a szobámba. Ez a találkozás nagyon felzaklatott. Egész éjjel vergődtem s gondolkoztam. Három óra fele megébredtem. Újra magam előtt láttam a securitate pincéjét, ahol megbetegedtem, a szamosújvári és a zsilávai penészes börtönfalakat, a halottas szobát, a börtönlázadást. Hallottam az őrök durva hangját, majd láttam feleségem és gyermekem boldogságtól ragyogó arcát, amikor hazajöttem és kisunokám, Andrea ártatlan tekintetét.
Már tudtam, nem az én dolgom ítélkezni. Eldöntöttem, hogy reggel bemegyek Molnárhoz, és közlöm vele, megbocsátottam.
Reggel, a vizit után újra bementem Molnárhoz, de a szoba üres volt. Egy nővér a gépekkel volt elfoglalva. Kérdezem, hol a beteg?
– Az éjjel három órakor meghalt,– felelte. Csendben megfordultam és kimentem.--------------- Sokan azt gondolnák hogy ez egy kitalált érzelmes történet : hogy éppen akkortájt halt meg a szekus (éjjel 3-körül) amikor az apám gondolatban megbocsájtott neki.Csak annyit mondhatok hogy határozottan emlékszem mert ott voltam és mondta az apám hogy képzeld ki fekszik itt és arra is jól emlékszem hogy mikor másnap ismét meglátogattam azzal fogadott hogy Molnár az éjjel meghalt.H.G.
Az album forrása : Homonnai Gábor Facebook galéria Homonnai András : 9 év Románia börtöneiben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése