Szokásomhoz híven ,ha Hegyközcsatárban vagyok, kimegyek a nagyszüleim sírjához a régi katolikus temetőbe. Miért? Mert megérdemlik. Sokat nem tudok tenni az érdekükben, mert nincs semmi lehetőségem rá. Talán néhány szál virágot hozok, de azok is pár nap mulva elhervadnak. Eszembe jutnak a Prédikátor bölcs szavai, mely az első fejezet negyedik versében olvasható a Károli fordításban : "Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; ".Nagyapám nemzedéke "elment",mert ez az élet sorja. A mi nemzedékünk sorsa is hasonló lesz, mert mindenkinek egyszer el kell mennie. Sajnos sokat nem elmélkedhetek a sírnál, mert temetésre kell menjek az új református temetőben. Temetik a generációm egyik tagját.
Miért lehetek hálás a negyszüleimnek? Mert ők neveltek fel három éves koromtól. Szüleim válásakor vállalták, felnevelnek. Öt gyermek után, én voltam a "hatodik "! Hogyan neveltek fel? Vissza tekintve, azt mondhatom, hogy életem egyik legszebb korszaka volt az a 12 év, melyet Csatárban töltöttem el. Igaz amit ír a Prédikátor az első fejezet tizenegyedik versében :"Nincs emlékezet az előbbiekről; azonképen az utolsó dolgokról is, melyek jövendők, nem lesz emlékezet azoknál, a kik azután lesznek." A nagyszüleim, Mészáros Albert és Eszter sírja emlékeztet arra, hogy mindenki "egyszer elmegy".Remélem, sok évig jövök ide. Hiszek a feltámadásban és abban,hogy a meghatározott időben fogok találkozni velük. Szüleim is már "elmentek". Következek én is, nem mindegy mikor. Harangszó hív K. I. temetésére. Megyek, mert mást nem tehetek.
Németi Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése