Interjú Petri Józseffel : A szabadság ott kezdődik, ahol nem kell félni

 
Petri József.Fotó : Bihari Napló

"Vasárnap emlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 60 éves évfordulójára. Ennek a történelmi eseménynek Romániában is voltak mártírjai: egyikükkel, a Váradon élő Petri Józseffel idézzük fel a múltat, aki készségesen válaszolt a kérdésekre." - írja Pap István a Bihari Naplóban.Teljes interjú : 

– Hány éves volt 1956-ban, és milyen kapcsolata volt akkoriban a politikával?

– 1941. augusztus 23-án születtem Hegyközcsatáron. Az elemi iskolákat ott végeztem el, majd Nagyváradra kerültem a 4. számú Klasszikus Magyar Vegyes Líceumba, a mai Eminescu Főgimnáziumba. Annak az iskolának volt egy internátusa a Szaniszló, ma Eminescu utcán, és mivel én vidékről kerültem be, ott laktam. 1956 őszén a bentlakásban hallottuk, hogy mi történik Magyarországon. Nekem a politikával akkoriban semmilyen kapcsolatom nem volt, de a magyarországi hírek hatására fellelkesedtem én is. Az a híresztelés kapott szárnyra, hogy a magyar rabokat, a szabadságharcosokat Váradon keresztül szállítják majd át, és mi szerettük volna ezt megakadályozni. De csak később tudtam meg részletesen azt, hogy volt több fiatal, aki el is kezdte a szervezkedést. Mikor megalakult ez a csoport, az volt a neve, hogy Magyar Forradalmi Ifjak. Ez nem volt egy szó szerint vett szervezet, ezt a szót kimondottan az államapparátus rakta ránk. tokon állnék.” A szüleimet a kommunizmus megnyomorította, a kommunizmus kizsákmányolóbb rendszer volt, mint a kapitalista rendszer, mert ez nem veszi el a házadat, lovadat, mindenedet, noha az is kihasznál mint munkaerőt és gyengén fizet. Amikor engem beszerveztek, ott volt vagy négy-öt személy. Mondták, hogy van egy szervezetük, és kértek, adjam a becsületszavamat, hogy nem mondom el ezt senkinek. Így lettem tagja ennek a csoportnak, de semmilyen tevékenységet nem folytattam a csoportban, éntőlem azok a fiatalok nem kértek semmit.

– Mi volt a célja ennek a csoportnak, és milyen tevékenységeket folytatott?

– Mivel nyomtatási lehetőség nem volt, és mivel el akarták kerülni a lebukást, voltak, akik kézzel írott röpcédulákat szórtak szét a városban, mások a falakra kommunista-, és rendszerellenes szlogeneket írtak, olyanokat, hogy „Le a párttal!”, „Le a kommunistákkal!” „Ruszkik haza!”Arra is emlékszem, hogy beszélgettek egy tribünrobbantásról, és hídrobbantásról. Én idősebb voltam náluk, és azt mondtam, hogy ilyesminek most már semmi értelme, ha nem csináltuk ezt 1956ban, amikor azt hittük, hogy Nagyváradon keresztül szállítják el a magyarországi politikai foglyokat, amiről utóbb kiderült, hogy mese volt. Végeredményben azt akartuk, mint amit a román nép csinált 1989-ben: hogy legyen vége a kommunista hatalomnak és annak a kizsákmányolásnak, amit ők csináltak. 1953-ban a nép úgy elszegényedett, hogy az már tűrhetetlen volt, ez volt Magyarországon is a forradalom egyik kiváltó oka. Itt főleg az erdélyi értelmiséget nyomorították meg. A fiatalság azt akarta, hogy szabadság legyen, mert a szabadság ott kezdődik, ahol nem kell félni. Pont úgy, ahogy az 56-os forradalmi ifjak megalkották a tizenhat pontot, mi is megfogalmaztuk követeléseinket. Gyerekfejjel, lelkesen rohantunk a semmibe. Ami később be is bizonyosodott, a kommunisták államgépezete ugyanis ránk tört, elrettentő módon.

Elítélve

– Meddig tudtak tevékenykedni, az állami szervek mikor és milyen megfontolásból számolták fel a csoportot?

– Feltételezem azt, hogy talán voltak köztünk, akik besúgtak. Én személyesen ismerek valakit, akinek az anyukája a Securitatén dolgozott, és több mint valószínű, hogy ez a fiatal diák értesítette az anyukáját, de akik a visszaemlékezéseket írják, azok is azt mondják, hogy valószínűleg már nagyon hamar tudtak rólunk. Ez a szervezkedés még 1960ban is folytatódott. A fővezér, Domokos Miklós direkt úgy érettségizett, hogy bukjon meg, hogy Váradon maradhasson. Átment a mostani Ady Líceumba, és ott is járt egy évet, és ott is foglalkozott ezzel. Mindezt 1990 után tudtam meg, miután megalakult a Politikai Foglyok Egyesülete, és beszélgettem a kollégákkal. Az történt, hogy Rocska Gyula, Krecsmer Miklós, és még valaki a csoportból 1960-ban át akartak szökni Jugoszláviába, és az aradi reptér közelében agyba-főbe verték az őket szállító sofőrt, és otthagyták az országúton. Rocska Gyula azt mondta neki, hogy ha egy szót mer szólni, akkor egy szervezettel gyűlik meg a baja. Ezt a sofőr megjegyezte, és amikor magához tért, az volt az első dolga, hogy jelentette. Ez a szervezet addig működött, amíg ezt a buta dolgot el nem követték, és akkor, 1960 őszén kezdték felgöngyölíteni a csoportot. Engem 1960. november 8-án tartóztattak le: két szekustiszt jött értem, bevittek, és egy hónapon át éjjel-nappal vertek. Egy Jónás Sándor nevű részeges istentelen ember vert. A legtöbbet azért, hogy megtudja, kit szerveztem be én a csoportba, de hiába mondtam, hogy én nem csináltam semmit, és nem szerveztem be senkit, nem hitte el. Az állam nagyon rossz szemmel nézte az egyházi vezetőket, és mivel a testvérem református lelkész volt, azt is tudni akarták, hogy a református lelkészek között nincs-e elhintve a lázadásnak valamiféle magja. A csoportban soha nem volt szó Erdély problémájáról, de nekem azt mondta a szekun két magas rangú katonatiszt is, hogy a bíróságon azt kell majd vallanom, hogy Erdélyt vissza akartuk csatolni a burzsoá Magyarországhoz. Az egyik azzal fenyegetőzött, hogy „ha nem ezt mondod, visszahozunk, és innen élve nem kerülsz ki többet”. Belém sulykolták, hogy mit kell vallani, az elítélési papíron is ez szerepel, de hazugság az egész.

A Securitatén összesen tizenegy hónapot töltöttem, ebből hat hónapot egyedül voltam egy cellában. Aztán a kolozsvári katonai törvényszék elítélt: tizenegy évet kaptam, és utána még három évig nem gyakorolhattam állampolgári jogaimat. Az elítélésem után Nagyváradon voltam a Mária Terézia börtönben, majd innen Luciu Giurgenibe vittek. Mi, az elítéltek azonnal megtanultuk a kopogtatási módszert, így kommunikáltunk egymással a cellák falain keresztül. Luciu Giurgeniben körülbelül három hónapot töltöttem. Onnan elvittek a jilavai börtönbe, az a föld alatti börtön tényleg egy szörnyű hely. Ott három hetet töltöttünk, és ott szelektálták, hogy ki melyik börtönbe, fegyenctelepre kerül. Innen elvittek minket a Duna-deltába, az ukrajnai Vâlcov várossal szembe, ott is volt egy hatalmas, 15-20 ezres kolónia. Uszályhajón töltöttünk júliusig három hónapot a rettentő melegben. Akkor még csak tisztítottuk a helyszínt, utána kezdtük el építeni a védőgátat, ami egy kegyetlenül nehéz munka. Három hónap után bevittek minket Peripravara, amelynek olyan kegyetlen parancsnokai voltak, mint Ioaniţiu, vagy Ioan Ficior, akinek most zajlik a pere. Én már ott hallottam arról a Cormos Florian nevű emberről, aki a columbiai tábornak volt a vezetője, ahol száztizenöt embernek oltották ki az életét.

Kegyetlen gyötrelmek

– Milyen volt az élet egy ilyen telepen?

– Mikor mi kikerültünk ezekre a telepekre, mindenhol azzal fogadtak minket, hogy „fiúk, ti a mennyországba érkeztetek”. Mi nem értettük meg csak később, hogy akkorra, mikorra minket elítéltek, már megszűntek a kínzások a fegyenctelepeken. Egyedül a Jehova tanúit és a szombatistákat verték kegyetlenül, mert ők nem voltak hajlandóak szombaton dolgozni. Azt mondták: „inkább az életemet áldozom, de ez az én hitem. Holnap megyek és dolgozok sötétedéstől sötétedésig, de ma nem megyek”. És nem is mentek ki. Periprivaról elvittek Şfiştovcara, az egy török-tatár-kozák orosz öszszetételű falu, ahol előttünk köztörvényesek voltak. Ott kezdődött a gátépítés, a talicskát eleinte minden nap ki kellett vinni öt kilométere, a barakkunktól, de végül megengedték, hogy hagyjuk ott a talicskákat és a munkaeszközöket. A munkaprogram, ha jól emlékszem, reggel fél hatkor kezdődött, és este fél tízkor volt a takarodó. Tíz órát dolgoztunk, a reggeli egy adag sült puliszka, vagy egy szelet kenyér volt. Volt, hogy feketekávét adtak, de én azt nagyon ritkán ittam meg. Egy parasztpártitól kaptam egy kulacsot, mindig a konyha előtt készítették a cibere levet, és megengedték, hogy azt igyuk. Sokszor már mint a méz, úgy megvastagodott ez a lé a kulacsomban, de én ezt ittam. Amikor pedig a gátat építettük, rájöttünk, hogy ha elnyesed a nád fő gyökerét, akkor vizet ad, és én ebből a gyökérből kicsöpögött lét ittam, nem azt a vizet, amit a Dunából adtak, mert akik a vizet itták, mind megbetegedtek, és szörnyű kínokat szenvedtek. Egyszer én is megbetegedtem a fertőzött víztől. Ha olyan volt az idő, elmentem pluszmunkát végezni a katonákhoz: fát vágtam, sepregettem, és akkor leesett nekem is öt-hat szem kukorica, kenyérhaj. A pajtások porciójából nem lehetet lopni, mert arra kegyetlen büntetés várt a részünkről: ha valaki meglopta a másik ételét, ruházatát, az nem volt politikai fogoly. Az más volt, ha valaki kint a szemétben vagy valahol máshol egy fél szelet kenyeret talált, amit gondolom szándékosan löktek ki, hogy a foglyok megtalálják. Voltak borzasztóan gyötrelmes dolgok is. Engem egyszer elkaptak, amint a falon keresztül kopogtatva üzentem. Büntetésből láncra vertek, mint az állatot, összekötötték a két kezemet, a lábamra láncot tettek, és hét napig gyötörtek így. De azért mi, fiatalok nagyon sokat tanultunk ezeken a telepeken: a református, római katolkus, a görög katolikus papok tanítottak meg minket törhetetlen, egyenes derékkal járni. És voltak köztünk nagyon felkészült emberek, professzorok is, akik tartották bennünk, fiatalokban a lelket. Ők mondták, hogy nagyon kemény élet vár ránk, amikor kikerülünk onnan, és milyen igazuk volt! – Mikor szabadult? – Én 1963 nyarán Grindre kerültem, ott akkor Ficiornak az adjutánsa, egy Agache nevű volt a parancsnok. Nem volt rossz fiú, de a katonák parancsnoka nagyon rossz ember volt. Szégyellem kimondani a nevét, mert a nagyváradi tűzoltóktól büntetésből tehették oda, és magyar volt, Búzás Gábor volt a neve. Amikor hazakerültem, és legelőször megláttam, elkezdem reszketni, kivert a veríték. 1964 júniusában jelent meg egy közkegyelmi rendelet a nyugat hatására, mert annyi volt a politikai fogly, hogy az már tarthatatlan volt. Ebbe az 1964-es közkegyelemi rendeletbe beleestem én is, június 24-én engedtek el. Egy papírt akartak aláíratni velem, hogy erről nem beszélek senkinek, de amint hazajöttem, az volt az első, hogy ezt a református pap testvéremmel megbeszéljem.

– Hogyan alakult az élete a szabadulás után?

– Akkor már 25 éves voltam. Felvételiztem az egészségügyi technikumba. Az igazgató dr. Mózes Károly doktor, a társadalomért, az emberekért sokat tevő ember volt. Magához rendelt, és azt mondta: „Petri, felvesszük, de tessék jól viselkedni!” „Igazgató úr, hogy ne viselkednék jól, hát most jöttem a fegyenctelepről!”– válaszoltam, mire ő az ujjával megfenyegetve, de nem haragosan, hanem jószándékúan azt mondta nekem: „Pofa be!” Felvettek, eltelt egy jó fél év, és még egyszer magához rendelt, és arról kérdezett, miért ítéltek el, hol voltam, hányan voltunk. Ő is, mint ahogy a többi közéleti személyiség csak a közkegyelem után tudtott meg bizonyos dolgokat rólunk. Azelőtt azt gondolták, hogy biztos csináltak valamit ezek a gyerekek, ha lecsukták őket, de valójában nem tudták, hogy mi is volt ez a Szabadságra Vágyó Ifjak. Én az egészségügyi technikumot elvégezve fogtechnikus lettem, kikerültem Borossebesre, onnan Élesdre, ahol öt és fél évet dolgoztam, majd Váradra kerültem, innen jöttem nyugdíjba 2001-ben.

Mérhetetlen fájdalmak

– A mából visszatekintve a saját sorsára, mi a legnagyobb fájdalma?

– Miután hazajöttem, nagyon haragudtam rájuk, de ma már senkire sem haragszom a kegyetlenül megszenvedett életért. Ha mi azt mondtuk, hogy „le a kommunizmussal”, mikor kommunizmus volt, akkor vétetünk, és megszenvedtünk a bűnünkért, de nem lehet ilyenformában kettétörni a gyerekeknek az életét. Ez az ő bűnük. És nem volt elég, hogy olyan mérhetetlen fájdalmon mentünk keresztül, de szabadulásunk után nagyon sok jó ismerős, iskolatárs, közeli barát elfordult tőlünk. Viszont találkoztam olyan emberrel is, aki odajött hozzám, kezet nyújtott, kiolvastam a szeméből, hogy együtt érez velem. Nem kell engem sajnáljon senki, de azt is megtiltom, hogy letagadják azt, ami történt, és hogy sárral dobáljanak minket. Az nagyon fájt, hogy szabadulásunk után sárral dobáltak, vigyorogtak, pedig nagyobb részünk, akik nem csúsztunk le a lejtőn, megálltuk a helyünket az élet minden területén: tanárok, vegyészek, orvosok, fogtechnikusok, mérnökök lettünk. Sajnos voltak olyanok is, akik lecsúsztak, mert a magány és a bezárkózottság mindenkiben nyomot hagyott.

– Ön szerint mit jelent ma az 56-os magyar forradalom?

– Ez az ifjúság forradalma volt. Szabadságot akartak: szabadon gondolkozni, szabadon jönni-menni, látni a világot, tudás szerint érvényesülni a munkahelyeken. Én ezt vártam 1956-tól, ezt vártam a román nép vezetésétől is 1989-ben. 1956 egy olyan csillag volt és maradt az égen, amit nem lehet eltüntetni, annak a csillagnak van fénye. Az egész világ elámult akkor, de sem a bolgárok, sem a románok, sem a csehek sem a szlovákok nem tartottak velünk. Ha tettek volna valamit, akkor egész másképp alakult volna a társadalmunk. Óriási magasan állnánk a mostani viszonyokhoz képest, mert negyven, ötven, hatvan év rettenetesen nagy idő, börtönben egy nap is az."

Forrás : Bihari Napló/pressdisplay.com