Siteri református templom.Forrás: hegykozi.blogspot.com
Szendey Ákos a Bihari Hegyköz első kötetében részletesen leírja a két nagy történelmi egyház helyzetét ,a római katolikusét és a reformátusét a tanulmányában.
"A történeti
hagyomány szerint István király uralkodásának a végére tíz
egyházmegye
működött az országban, amelyek közül az egyik Bihar központtal alakult meg, a
püspökség első temploma (székesegyháza) pedig a bihari földvár sáncain belül
állt. A Bihari Egyházmegye érseki központja az 1020 körüli alapítástól egészen
a 20. század elejéig a Kalocsai Főegyház megye volt. És bár a püspöki központot
Szent László király néhány évtizedes működés után Váradra helyezte át, a bihari
püspökségalapítás komoly hatást gyakorolt a Hegyköz középkori egyházszervezetére
nézve. A térség falvai 1566-ig a Központi Főesperesi Kerületbe tartoztak (ezen
belül megosztva a Várad-környéki és a margittai esperesség fennhatósága alá),
majd a török kiűzését követően ehhez hasonló módon alakult újjá az egyházi közigazgatás
(Bunyitai V. 3. k. 1884. 177–344.). A török korszaktól eltekintve az 1923-as
román földreformig a katolikus egyház – különböző
birtokai
(váradi püspök, káptalan, szentjobbi apátság) révén – a Hegyköz legnagyobb
birtokosának számított. A 20. században azonban komoly átrendeződések
történtek. Ezek sorában a legjelentősebb az volt, hogy a trianoni
béke (1920) következményeként az egyházmegye kettészakadt és a
Magyarországra rekedt területeit elveszítve elveszítette híveinek több mint a felét
is, 1929-ben pedig „szatmár–nagyváradi” néven összevonták a
jóval
fiatalabb, de ugyancsak megcsonkított Szatmári Egyházmegye Romániához került
részével. Ez az állapot – 1941 és 1948 közötti időszaktól eltekintve –
1982-ig állt fenn. A Bihari Püspökség 1990-ben nyerte vissza rangját és
önállóságát, amikor az egyházmegyén belül nagyjából a száz évvel
korábbi közigazgatási határok álltak vissza. A Hegyköz immár két esperesi
kerület között, megosztva helyezkedik el. A délnyugati része a
Várad-környéki,
az északkeleti része pedig a margittai esperességhez tartozik
(NRKE, web).A Bihari
Hegyköz térségében a világi papság szervezetei mellett a
11.
századtól kezdve nagy jelentőséggel bírtak a szerzetesrendek is, amelyek közül előbb
a bencések, majd a pálosok, később pedig a ferencesek rendelkeztek
kolostorokkal. Az egyházmegye első apátságát 1083 körül Szent László
rendelkezését követve a bencések alapították meg Berekis faluban,
ahová az 1060 körüli zavaros időkben Mercurius őrkanonok „menekítette”
Szent István királyunk jobbját. A falu ezt követően hamarosan felvette a
Szentjobb nevet. A monostor templomát a magyarok nagyasszonya Szűz Mária
tiszteletére szentelték fel. Géza, majd III. István király az apátság
jövedelmét, az itt kialakult kegyeleti központ és hiteles hely működését több
falu és falurész birtokbaadásával biztosították (Szentmiklós,
Csohaj, Csanálos, Sárszeg, illetve távolabb Piskolt, Besenyő teljes
egészében és Vasad, Éradony, Zarvad, Ecseg részben). A szentjobbi apátság nem
a püspöki joghatóság alárendeltje volt, hanem közvetlenül az 1241 és 1590
közötti története nem követhető nyomon egyértelműen.
Az egyik
feltevés szerint az ereklye már a tatárjárás idején Raguzába került, ahonnan később
a karrész visszakerült Szentjobbra, míg a kézereklye (1771-ig) a
Dalmát városban maradt. A másik feltevés szerint a kézereklye a bencéseket
1498-ban Szentjobbon felváltó pálosoktól a 16. század elején került át
Székesfehérvárra (és egy része talán a pálosok menedékhelyéül szolgáló
lengyelországi Częstochowába), majd a törökdúlás eredményeként Raguzába. A
kar- és kézereklye nagy valószínűséggel 1370-ben lett
szétválasztva,
amikor a Szent Jobb felkari részét Nagy Lajos lengyel–magyar
perszonáluniója jelképéül a lembergi ferences kolostorba szállították.
Hasonló
okokkal magyarázzák az Szent Jobb alsó karrészének 1415-ös
leválasztását is, amikor az Luxemburgi Zsigmond német–magyar perszonálunióját
szimbolizálva a bécsi Sthephans-dómban került elhelyezésre.Az mindenesetre
bizonyos, hogy maga a kézfej Raguza városából 1771-ben került Bécsbe, onnan
pedig vissza Budára (Győrffy Gy. 1983. 389–391.). A szentjobbi apátság a 17. század
végétől a 20. század közepéig mint a Bihari Egyházmegye egyik valódi
jövedelemmel rendelkező apátsága működött. Újjáalapítását követően a főapátok
sorában tisztelhetjük Fraknói Vilmost – aki a 20. század elején a szentjobbi
uradalom jövedelméből vásárolta meg a római Collégium Hungaricum épületét – és
Tempfli Józsefet, Várad 81. püspökét, aki még Várad-Olaszi plébánosaként kapta meg
a címet.
A Hegyköz
másik korai alapítású monostorának nyomait Szentimrén
találjuk, a település fölött magasodó dombok egyikén. Nem tudjuk
biztosan, hogy melyik rend hozta létre az itt viszonylag rövid ideig működő
apátságot, mint ahogy csak feltételezéseink lehetnek arra nézve is, hogy a
közelben elhunyt Imre herceg ereklyéinek őrzésére szolgált. A
13. század
végére az apátság már biztosan nem létezett, hiszen ekkor már a váradi
püspökség birtokai közé sorolták be a települést (Bunyitai V. 2. k.
1883. 378–379.,
Uő. 3. k. 1884. 309.).
A régió
harmadik kolostorát a 15. század elején a Hegyköz legnagyobb birtokosai,
a Csákyak alapították a ferences szerzetesek számára, a térségben
központi szerepet betöltő Szalárdon. A kolostor működéséről és birtokairól
nem rendelkezünk adatokkal. Hanyatlása – a szentjobbi monostoréhoz hasonlóan –
Várad 1557. évi ostromával magyarázható. Az apátság
javait ekkor a Báthoriak ecsedi várába szállították át (Bunyitai V.3. k. 1884.
307.).
A reformáció
pártolói között már a 16. század második évtizedében találunk bihari főurakat,
azonban – főként Fráter György püspök fellépésének köszönhetően
– tanai csak a század közepére terjedtek el szélesebb körűen is. Ekkor –
a polgárháborús viszonyokat teremtő politikai környezet következtében
– a kálvinizmus határozott térnyerése szinte egy évtized alatt
bontakozott ki, amelynek eredményeképpen a térség népessége rövid
idő alatt az
új hitvallás követője lett. Miután az 1571. évi erdélyi országgyűlés kiállt a
négy bevett vallás (katolikus, református, evangélikus,unitárius)
szabadsága mellett, a keleti országrészben kezdetét vehette a reformáció
konszolidációja és a református egyházszervezet megszilárdulása.
A Hegyköz
vallásváltása a 16. század közepén zajlott le, ami a gyakorlatban a katolikus
intézményrendszer 1692-ig tartó szinte teljes megszűnésével járt együtt.
Az itt élő birtokosokkal és főurakkal együtt a terület népessége a
református vallás hívévé vált. A reformáció terjedését az ekkor
formálódó és a térség területére is befolyást szerző erdélyi állam hatalmi
szervei is szorgalmazták. A Tiszától a Királyhágóig terjedő Debrecen központú
Tiszántúli Református Egyházkerület 1557-ben jött létre (Zoványi J. 1977. 641–643.). A Hegyköz településeit ezen belül két esperesi
kerületben találjuk. A Bihari Református Egyházmegyéhez a területnek a
Száldobágytól Szentimréig terjedő délnyugati kétharmada, míg az Érmelléki Református
Egyházmegyéhez a Szentjobbtól Tótiig terjedő egyharmada tartozott. A teljes
Tiszántúlt felölelő püspökség a történelmi Magyarország
széthullásával együtt szakadt több részre, így a Romániához került
részein 1921-ben létrejött a Királyhágómelléki Református Egyházkerület,
amely 1940 és 1945 között visszatért az egységes egyházkerületi vezetés alá.
Bár a 20. század második évtizedében politikai kényszerűségből létrehozott
egyházkerületben nem voltak állandóak a belső közigazgatás egységei, a hegyközi
településeket továbbra is stabilan a bihari (1952–1990
között nagyváradi), illetőleg az érmelléki (1952–1990 között
székelyhídi) esperességek között megosztva találjuk.
A Bihari
Hegyköz térsége – több okból is – a tiszántúli és a királyhágómelléki
püspökségben egyaránt törzsterületnek számított és számít. Ez a
tény elsősorban az e tájon élő magyarság döntő hányadának református
elkötelezettségéből eredeztethető. Rendkívül erős kapcsolódás mutatható ki
a Debreceni Református Kollégium és a térség között,
hiszen a 19.
század végén az intézmény 106 Bihar vármegyei partikulájából 11 iskola a
hegyközi településeken (Bihar, Hegyközcsatár,Hegyközpályi,
Hegyközszentimre, Hegyközszentmiklós, Hegyközújlak,Síter,
Szalárd, Száldobágy, Szentjobb) működött (Dankó I. 1987. 802–804.). Szintén ezt az erős köteléket igazolja az is,
hogy a 17-18. században két
debreceni püspök is a hegyközi lelkészek sorából került ki. Közülük az
első
Diószegi Vég Mihály, aki 1646 és 1649 között bihari parókusként lett az egyházkerület vezetője. Sajnos tevékenységéről nem maradtak fenn források.
Annál többet tudunk viszont Piskárosi Szilágyi Sámuelről, aki a debreceni
teológiai évek, illetve hosszú németalföldi és svájci tanulmányutat követően
–
16 éven keresztül – a Debreceni Kollégium filozófia professzora volt, majd
aztán Diószegen, később pedig Szatmáron lelkészkedett.1765–1785
között töltötte be az egyházkerület szuperintendensi pozícióját
(Tóth B. 1988. 97–98.). Ebben az időszakban előbb Debrecenben,1772-től
kezdődően pedig családi birtokának falujában,
Hegyközkovácsiban
volt lelkész (Zoványi J. 1977. 605–606., Bozzay R. K.
2007. 31–32.). Ugyancsak köthető a Hegyközhöz Csáthi Dániel is, aki debreceni diákként
volt peregrinus német és németalföldi egyetemeken, ezt követően
pedig 17 éven át Csatár lelkészeként teljesített szolgálatot. Innen 1747-ben
került Nagykőrösre, majd rövidesen a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöki székét
foglalta el (1753–1757)."
Forrás : hatvaniszakkoli.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése