"A Borshoz tartozó Kisszántóról származik,
és a világ nagy hegycsúcsai felé tör: Nagy Norbert túl van már néhány
expedíción, ám a komolyabbakat még csak tervezi. Lapunknak nyilatkozott
nagyszabású terveiről is, és beszámolt legutóbbi mászásáról, ami majdnem
kudarccal végződött – de így még édesebb siker koronázta."
Teljes cikk, szerző Szeghalmi Örs :
“Három év három hónapot dolgoztam a váradi Dacia-szervizben, és ennyi idő alatt sikerült ügyfeleket szereznem, azóta nyolc éve saját vállalkozásban személyautókat javítok, ebből élek. Forrófejű, hiperaktív személynek mondanám magamat, aki mindig mozgásban kell legyen, és aki hamar beleun a megszokásba. Ezért csak egy dolog végzése sohasem tehet boldoggá mindig körforgásban és felváltva kell történniük az eseményeknek. Szeretek túrázni, sziklát mászni, úszni, focizni, asztaliteniszezni, horgászni. A legutóbbi hegymászásom június 6-8. között volt, a Radnai havasok Horty csúcsát másztuk meg. Azóta Aranyosnál volt még egy egész jó kis túra. Két évvel ezelőtt Románia három legmagasabb csúcsát másztam meg: a 2544 méteres Moldoveanut, a kilenc méterrel kisebb második legnagyobbat, a Negoiut, valamint a Nagy Parang csúcsot. Emellett a legnehezebb romániait is, a Királykövet” – mondja.
A legújabbak
Majd lelkesedve folytatja: “ Visszatérve a legutóbb meghódított két csúcsra, úgy indult az egész, hogy szeretek dokumentumfilmeket nézni, amelyekből tanulni lehet, vagy információkat gyűjteni, így találkoztam Ausztria legmagasabb hegyével is a 3798 méteres Grossglocknerrel. Arra gondoltam, hogy ezt meg kell másznom idén, aztán röviddel később arra is, hogy a Mont Blanc a 4810 méterével még beleférne a tíz napos tervbe. Égő vágy gyúlt bennem, nagyon sok este alig tudtam elaludni és nagyon sok éjjel hegymászással álmodtam. Közben három internetes oldalon meghirdettem e két csúcs megmászását, azaz, hogy társakat keresek hozzá. Közben rájöttem, hogy Nagyváradról és mindenfelől sokan értesültek a tervemről, de senki sem akart jönni. Még bukarestiekkel is beszéltem, akik a Mont Blanc-ra mennek, de azt mondták, hogy a csúcsra nem mennek, csak körtúráznak. Aztán mégis valahogy jelentkezett egy 30 éves srác Bukarestből, aki azt írta, hogy ugyanazt szeretné amit én, a csúcson állni. Nagyon sokat beszéltünk egymással körülbelül másfél hónapig, nagyon sokat terveztünk mindketten – és amikor már csak másfél hét volt hátra szólt, hogy eltörte a kezét… Közben beszéltem a borsi polgármesterrel is, hogy Bors község valamilyen szimbólumát vagy zászlaját felvinném ezekre a csúcsokra. Érdekelte a dolog és érdekesnek tartotta. Ezután szinte minden nap ideges voltam, már azt hittem ha nem vagyok ideges akkor valami bajom van. Csak kattogott az agyam, kit hívhatnék magammal az útra, senki sem akart jönni. Közben húzódott két hetet a túra, és végül a bukaresti srác is rábólintott. Végül összeállt egy háromtagú csapat. Két mászó és egy kísérő. Augusztus 11-én elindultunk Ausztria felé, a késő estei órákban meg is érkeztünk a tervezett helyre”.
Károgók és sikerek
Mint mondja, sok visszahúzó is volt ám. “Az emberek 90-95 százaléka aki túrázik , sziklát mászik, tevékenykedik mind el akart kedvetleníteni, nem rosszindulatból hanem úgymond jóindulatból, hogy veszélyes, meg, hogy mindenki lejött a hegyről, nem engednek senkit fel, büntetést is adhatnak ha mégis megpróbálod, ilyenek. De nem tágítottam. 12-én reggel a bukaresti sráccal Daniellel útnak indultunk a Grossglockner meghódítására. Csak a legfontosabb dolgokat vittük magunkkal, mégis a hátizsákunk súlya elérte a 10-12 kilogrammot. Kijárt, hó nélküli, kanyargós út vezetett fel kb. 2800 méterig a Studlhutte menedékházig, innen tizenöt percnyire kezdődött a havas jeges gleccserszakadékos terep, amelyik a Kleinglocknerig tartott. Innen jött egy csúcstámadás, ami már kissé technikákat is igénylő mászás volt. Mindenki aki csúcsot támadott kötéllel mászott, én is használtam Daniellel két kötélhosszat és türelmetlenségem végett beleuntam az egészbe, pedig még volt mit mászni. Azt mondtam Danielnek, hogy túl lassan haladunk, gyere és másszunk kötél nélkül. Abban az esetben, ha valamelyikünk izgalmi szintje megemelkedik, ami a félelmet jelzi, visszatesszük a kötelet.
Elértük a csúcsot kötél nélkül, és fantasztikus érzés kerített hatalmába. Gyönyörű kereszt ékesíti Ausztria legmagasabb csúcsát, érdemes közelebbről is vetni rá néhány pillantást. Boldogok voltunk, nevetgéltünk viccelődtünk és gond nélkül leértünk este kilenc órára az autóhoz. Másnap elindultunk Franciaország felé. Olyan települést kerestünk ahonnan indul az úgynevezett tramvai du Mont Blanc, meg is találtuk Saint Gervais-t. Rossz idő fogadott bennünket, esett és alig lehetett látni a ködtől. Az állomásnál összeraktunk néhány angol mondatot. Azt tudtuk meg, hogy nincs fent jelenleg senki a hegyen, illetve, hogy 4000 méteren lévő Gauter menedékház le van zárva, kőomlás miatt. Kérdeztük, hogy a rendőrök megbüntetnek e ha felmegyünk, és azt a választ kaptuk, hogy csak figyelmeztetnek, hogy nagyon veszélyes. Ekkor vasárnap volt, azt mondták, hogy keddre és szerdára várható jobb idő. Eldöntöttük, hogy hétfőn indulunk fel a kisvonattal, egészen a végállomásáig és onnan a 3167 méteren fekvő Tete Ruse-ig ahol az utolsó sátorozási lehetőség van. Ez meg is történt. Kemény volt addig is, hiszen itt már 18-20 kiló súlyt kellett vigyünk magunkkal. De elértük amit akartunk, hétfő estére a Tete Ruse-nál voltunk, és állt a sátrunk a hóban és a sziklaköveken.
Veszélyben
Másnap késő délután felérkeztünk a Vallotte menedékházhoz ami csak úgy van, szinte a semmiben, 4300 méter magasságban. Az idő kezdett nagyon szelessé és ködössé válni, itt már csak 410 méter szintkülönbségünk volt a csúcsig. Megtettünk kb. 100 méter szintkülönbségnyit, és Daniel azt mondta, hogy ő feladja, mert nagyon puha a hó és szinte semmit sem látni. Gondolkodás nélkül lekötöttem magam a kötélről, és indultam tovább. Egyedül megtettem még 100 méter szintkülönbségnyi távot, amikor teljesen elvesztettem a nyomokat, mert betakarta a hó. Nem volt mit tennem, vissza kellett fordulnom, de már annyira ködös volt az idő, hogy semmit sem láttam, és letértem a rendes útról visszafelé. Isteni szerencsém volt, hogy a nagy szél csak 3-4 másodpercre elfújta a ködöt a Vallotte épület elől, mikor már jóval ellavíroztam tőle. Akár kint is rekedhettem volna éjjelre, és igen nagy baj lehetett volna.
Amint visszaértem, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk lemenni a Gauter menedékházig, mert úgy éreztük, még ott a Vallotte-ban sem bírunk ki egy teljes éjszakát, olyan hideg volt és semmink sem volt pluszban, sem hálózsák, semmi. Elindultunk, de ötszáz méter múlva ismét vissza kellett fordulnunk a nyomok elvesztése miatt, semmi sem lehetett látni. Visszamentünk a Vallott épülethez és ott rekedtünk. Arra gondoltam, hogy egész éjjel járkálok körbe körbe, hogy a testem meleg tudjon maradni, majdcsak eltelik az az éjszaka, ha nagyon nehezen is. Szemeteszsákból csináltam magamnak egy ágyféleséget, de minden olyan hideg volt és minden lehűlt, hogy semmihez sem lehetett érni. Egész éjjel csak ültem és dörzsöltem a lábaimat, életem legrosszabb éjszakája volt. Arra gondoltam, hogy már nem is érdekel a csúcs, reggel, ha jó idő lesz, lemegyek.
Később megint elkezdett bennem valami dolgozni, és azt mondtam, hogy ha nem is lesz tiszta idő délig, egy óráig várok hátha kitisztul. Kétszáz méterrel a csúcs előtt feladni kudarc lett volna, de már csak a saját magam részére, mert már hogy mit gondolnak a borsiak, az régen nem érdekelt. Ahogy megvirradt tiszta idő tárult elénk, és már hat óra tíz perckor elindultunk a csúcs felé. Háromnegyed kilenckor fent is voltunk, boldogan. Azt is láttam, hogy amit az előző nap akartam csinálni, tiszta öngyilkosság lett volna, mert biztosan lezuhantam volna abban a nagy ködben. A csúcson mínusz 10-12 fok volt, Daniel reszketett, és nekem olyan fájdalom volt a kezemben, ami átjárta az egész testemet, és azt hittem sosem múlik el. Délután öt órára leértünk a Tete Ruse-ig ahol a sátrunk állt. Itt aludtunk egy éjszakát. Csak másnap reggel tudatosult bennem hogy mit csináltunk, és csak ekkor kerített hatalmába egy igazi euforikus érzés. Boldog voltam.
Összepakoltunk és lemásztunk a kisvonathoz, ami éppen akkor indult lefelé. Igazán örültünk, és ez bennem még mindig tart. És hogy minek mondtam el mindezt? Nos, én nem ismeretségre vágyom. Hanem támogatókra, ahhoz, hogy tudjak menni magasabb csúcsokra is. Oroszországban és Kirgizisztánban vannak 7000 méteres csúcsok, és most ezekre tervezek menni. Azután ha lesz pénz megmásznám a világ legmagasabbját is. Az nem a legnehezebb, csak a legmagasabb. Ha mindez megvan, talán nem kisérteném tovább a sorsot, de ezeket még el akarom érni” – mondja. Majd a lelkes beszámolót ezzel zárja: “persze erről még nem érdemes beszélni senkinek…”
Forrás : erdon.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése