Csűry István : Hegyközi lettem én is

 

Csűry István püspök.Forrás: erdelyinaplo.ro 

 Csűry István püspök személyes visszaemlékezésével kezdődik a Bihari Hegyköz első kötete, melyet Forró Enikő-Kőrösi Zoltán-Szendrei Ákos-veres Péter szerkesztettek,megjelent a Hatvani István Szakkollégium honlapján.Részlet az írásból : 

"Szatmáriasságukat öntudatosan vállaló szülők engem a Bihari Hegyköz szomszédságában neveltek fel. Alig voltam négy éves, amikor édesapámat Biharvajdára helyezte az akkori püspök. A Berettyó jobb partjára települt Hegyközszentimre akkoriban földúton megközelíthető falu, éppen annyira volt közel keletre, mint Biharfélegyháza innen nyugatra, ahol hat éves koromtól a következő húsz esztendőt a családommal eltölthettem.Úgy eszméltem gyermekként a magam körüli világban,hogy napkeltekor a Rézaljának nevezett táj nyugati fele tárulkozott ki előttem,amely nyugatabbra „ellankadt” a magyar pusztába. Délen, a Berettyó partján élő falvak templomtornyainak szépséges képi emlékei bennem máig elevenen élnek. Keleten az Igyfon-erdő megmaradt részeit, mint a Kozma-és Hodosi-erdő látványát hordozom magamban. Innen a biharvajdai, később biharfélegyházi domboldalakról beláttam a Hegyközre, amint évszázadokon keresztül azok, akik a Szalacs–Szolnok útvonalon a sót szállították Erdélyből Magyarországra, majd innen is tovább.Ebből a távolságból tiszta időben látni lehetett a szalárdi templomot.Karcsú tornyával, amely a negyven métert is megközelítette, a templomhajó közel húszméteres tűzfalával megindította a gyermeki képzelőerőt. Sőt, szinte hetente újból szőttem a szalárdi szerdai piacok hírén, a közeli központ tömegcsábító varázsán a magam álomvilágának szálaiból a helyet,ahol pezseg az élet, és ahová kitüntetés megérkezni.Soha meg nem fordult a fejemben, hogy valaha Szalárdon fogom elkezdeni az önálló lelkészi szolgálatomat. Pedig végül így történt. Hegyközi lettem testestől-lelkestől. A néhány kilométerről bámészkodó gyermekből valódi hegyközivé váltam. A szalárdi presbitérium 1983-ban, háromévi nagyváradi segédlelkészi szolgálat után, a nyugdíjazással megüresedett parókus-állásra meghívott. Gyönyörű, ugyanakkor leírhatatlanul nehéz hat évet töltöttem ebben a közösségben. Csodálatos volt, mert nagyszerű emberek között éltem, ezzel szemben nehéz is, mert voltak, akik a diktatúra kiszolgálóiként megkeserítették a hinni vágyók életét. (Nagy elégtétellel mondhatom, hogy a hatalommal visszaélők nem a magyarok között keresendők.) Azzal érkeztem, hogy kevesen járnak a templomba, azzal jöttemel, hogy egyszer sem éreztem, hogy szégyenkeznünk kellett volna akár a legtemplomosabb bihariak, akár a helybéli ősök emléke előtt." 

Teljes írás olvasható a hatvaniszakkoli.hu-n.