1. térkép
A Bihari Hegyköz birtokviszonyai az Árpád-korban, 1
(Forrás: Jakó Zs. 1940. 131. 9. sz. vázlat.1) /Bihari Hegyköz, 1. kötet
A Bihari Hegyköz birtokviszonyai az Árpád-korban, 1
(Forrás: Jakó Zs. 1940. 131. 9. sz. vázlat.1) /Bihari Hegyköz, 1. kötet
Tudjuk hol voltak a Bihari Hegyköz határai ? Több könyv és cikk jelent meg ezzel kapcsolatban.Az egyik nagyszerű tanulmány Szendey Ákosé,aki a Bihari Hegyköz első kötetében foglalkozik a kérdéssel.Nagyon hasznos lehet mindegyik cikk,könyv,tanulmány, mely a Bihari Hegyközzel foglalkozik.Dicsérni kell a vázlat szerzőjét Szendey Ákost,aki nagyszerű vázlatával sok hasznos információt ír le.Ez a tanulmány az első kötetből való.
Határai :
"A Bihari Hegyköz két nagytáj, az Alföld és az Erdélyi-szigethegység találkozásánál
fekszik, amelyet délről a Körös-vidék, nyugatról a Bihari-síkság,
északról az Érmellék, keletről pedig a Rézalja tájegységei öveznek. A kistáj
települései a Berettyó folyó középszakaszának völgyében helyezkednek el,
és ha a szomszédos régiók széleit képező városokkal, településekkel próbáljuk
körbehatárolni, akkor egy Nagyvárad, Bihar, Székelyhíd, Margitta,
Berettyószéplak, Telegd csomópontok által megrajzolható sokszög vonalai
közötti területként értelmezhetjük. A Hegyközt alsó és felső részre szokás
osztani. Az Alsó-Hegyközt a Bihar–Margitta főútvonal mentén
(Hegyközkovácsi, Szalárd, Hegyközszentimre, Jákóhodos, Biharvajda,
Berettyófarnos, Fegyvernek, Tótfalu, Berettyócsohaj, Szentjobb,
Hegyközszentmiklós, Csanálos, Sárszeg, Poklostelek, Vámozláz, Micske,
Szentlázár, Berettyókirályi, Tóti, Bisztraterebes), a Felső-Hegyközt pedig a
Bihar-hágón átvezető Nagyvárad–Szalárd útvonal mentén (Hegyközpályi,
Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek, Síter, Sítervölgy,
Hegyközszáldobágy) sorakozó falvak alkotják. Az Alsó- és a Felső-Hegyköz
között két helyen, Szalárdnál, illetve Hegyközkovácsinál van átjárás.
A Bihari Hegyköz – több más tájegységhez hasonlóan – azonban
nem erős kontúrokkal megrajzolható kisrégió. Talán a déli lehatárolása a
legstabilabb, amelyet a dombság gerincvonulata képez. Északon, az Érmelléki-
dombság irányába már nem ennyire egyértelmű a választóvonal, hiszen
az itt fekvő településeket, főleg Szentjobbot hol az érmelléki, hol pedig
a hegyközi falvakhoz számolják. Ugyancsak bizonytalan a nyugat felöli
lehatárolás is. Földrajzi értelemben Bihar község ugyanis nem tartozik a
Hegyközhöz, hanem a Bihari-sík része, de a történelmi fejlődés összefüggései
miatt arról mégis nehezen választható le. Kelet felől a Gyepes-patak
választja el a Rézaljától, északkelet felől pedig a Berettyó felső folyása
határolja."
fekszik, amelyet délről a Körös-vidék, nyugatról a Bihari-síkság,
északról az Érmellék, keletről pedig a Rézalja tájegységei öveznek. A kistáj
települései a Berettyó folyó középszakaszának völgyében helyezkednek el,
és ha a szomszédos régiók széleit képező városokkal, településekkel próbáljuk
körbehatárolni, akkor egy Nagyvárad, Bihar, Székelyhíd, Margitta,
Berettyószéplak, Telegd csomópontok által megrajzolható sokszög vonalai
közötti területként értelmezhetjük. A Hegyközt alsó és felső részre szokás
osztani. Az Alsó-Hegyközt a Bihar–Margitta főútvonal mentén
(Hegyközkovácsi, Szalárd, Hegyközszentimre, Jákóhodos, Biharvajda,
Berettyófarnos, Fegyvernek, Tótfalu, Berettyócsohaj, Szentjobb,
Hegyközszentmiklós, Csanálos, Sárszeg, Poklostelek, Vámozláz, Micske,
Szentlázár, Berettyókirályi, Tóti, Bisztraterebes), a Felső-Hegyközt pedig a
Bihar-hágón átvezető Nagyvárad–Szalárd útvonal mentén (Hegyközpályi,
Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek, Síter, Sítervölgy,
Hegyközszáldobágy) sorakozó falvak alkotják. Az Alsó- és a Felső-Hegyköz
között két helyen, Szalárdnál, illetve Hegyközkovácsinál van átjárás.
A Bihari Hegyköz – több más tájegységhez hasonlóan – azonban
nem erős kontúrokkal megrajzolható kisrégió. Talán a déli lehatárolása a
legstabilabb, amelyet a dombság gerincvonulata képez. Északon, az Érmelléki-
dombság irányába már nem ennyire egyértelmű a választóvonal, hiszen
az itt fekvő településeket, főleg Szentjobbot hol az érmelléki, hol pedig
a hegyközi falvakhoz számolják. Ugyancsak bizonytalan a nyugat felöli
lehatárolás is. Földrajzi értelemben Bihar község ugyanis nem tartozik a
Hegyközhöz, hanem a Bihari-sík része, de a történelmi fejlődés összefüggései
miatt arról mégis nehezen választható le. Kelet felől a Gyepes-patak
választja el a Rézaljától, északkelet felől pedig a Berettyó felső folyása
határolja."
Az elnevezésről ezt olvashatjuk :
"A Magyar Néprajzi Lexikon adatai szerint a Kárpát-medencében három
Hegyköz nevű tájegységet találunk. Az egyik – s talán a legtöbbek által
ismert – a Bózsva-patak vízgyűjtőterületét jelöli, Abaúj és Zemplén találkozásánál,
Sátoraljaújhelytől északra. A másik hasonló elnevezésű kistáj a
Borsodi Hegyköz, amelyet a Bükk-hegység déli leejtőinek a dombsága
alkot. A harmadikról, a Bihari Hegyközről, így ír a lexikon: „Nagyváradtól
keletre, a Berettyó és a Sebes-Körös közén elterülő dombvidék. A középkor
folyamán az Alföldtől az erdélyi határig húzódó Középkalota nevű táj része.
Magyarsága a honfoglalás korában települt, a 15–16. sz. óta románokkal
vegyesen lakják. Jelesebb községei Hegyközkovácsi, Szalárd, Micske” (MNL,
2. k. 1979. Hegyköz). A Kalota elnevezésű terület a középkorban a Beretytyó
alsó folyásától – a mai Sárréttől – a Sebes-Körös forrásvidékéig terjedt.
Hegyköz nevű tájegységet találunk. Az egyik – s talán a legtöbbek által
ismert – a Bózsva-patak vízgyűjtőterületét jelöli, Abaúj és Zemplén találkozásánál,
Sátoraljaújhelytől északra. A másik hasonló elnevezésű kistáj a
Borsodi Hegyköz, amelyet a Bükk-hegység déli leejtőinek a dombsága
alkot. A harmadikról, a Bihari Hegyközről, így ír a lexikon: „Nagyváradtól
keletre, a Berettyó és a Sebes-Körös közén elterülő dombvidék. A középkor
folyamán az Alföldtől az erdélyi határig húzódó Középkalota nevű táj része.
Magyarsága a honfoglalás korában települt, a 15–16. sz. óta románokkal
vegyesen lakják. Jelesebb községei Hegyközkovácsi, Szalárd, Micske” (MNL,
2. k. 1979. Hegyköz). A Kalota elnevezésű terület a középkorban a Beretytyó
alsó folyásától – a mai Sárréttől – a Sebes-Körös forrásvidékéig terjedt.
Ennek a térségnek a nyugati részét képezte a Várad közelében elterülő
Kiskalota és a Berettyó középfolyásának térségét jelentő Középkalota.
A táj 18. századi újbóli betelepülése utáni elnevezésének etimológiájáról
elmondható, hogy a Hegyköz név – a történelmi Magyarország területén
előforduló mindhárom esetben – a magasabb földfelszíni emelkedések,
„hegy”-ek, dombok által határolt medencére, (tér)„köz”-re utal
(FNESZ, 1. k. 1978. Hegyköz). A dombság „kapujában”, a bihari földvárnál
állva a térséget végigszemlélve elmondhatjuk: az alföldi embernek ez már
szinte hegyvidék, ugyanakkor a magasabb helyek látványát is megszokott
szemnek bizony még síkság. Valójában a Hegyköz egy 300 méter tengerszint
fölötti magasságnál alacsonyabb hegylábi dombvidék, amelynek a
legmagasabb pontja a Kővág és Kistótfalu mellett emelkedő 289 méter
magas Kis-Mihályhegy. Ezek a dombvonulatok a Berettyó teraszairól tekintve
magasnak is tűnnek – hozzátéve, hogy a magasságkülönbségek
inkább a vonulatokról letekintve érzékelhetőek –, azonban a szomszédos
Rézhegység 20 kilométer távolságra magasodó 700 méteres csúcsait is
látva a valódi hegyek síkságba betörő nyúlványaként értelmezhetőek."
Kiskalota és a Berettyó középfolyásának térségét jelentő Középkalota.
A táj 18. századi újbóli betelepülése utáni elnevezésének etimológiájáról
elmondható, hogy a Hegyköz név – a történelmi Magyarország területén
előforduló mindhárom esetben – a magasabb földfelszíni emelkedések,
„hegy”-ek, dombok által határolt medencére, (tér)„köz”-re utal
(FNESZ, 1. k. 1978. Hegyköz). A dombság „kapujában”, a bihari földvárnál
állva a térséget végigszemlélve elmondhatjuk: az alföldi embernek ez már
szinte hegyvidék, ugyanakkor a magasabb helyek látványát is megszokott
szemnek bizony még síkság. Valójában a Hegyköz egy 300 méter tengerszint
fölötti magasságnál alacsonyabb hegylábi dombvidék, amelynek a
legmagasabb pontja a Kővág és Kistótfalu mellett emelkedő 289 méter
magas Kis-Mihályhegy. Ezek a dombvonulatok a Berettyó teraszairól tekintve
magasnak is tűnnek – hozzátéve, hogy a magasságkülönbségek
inkább a vonulatokról letekintve érzékelhetőek –, azonban a szomszédos
Rézhegység 20 kilométer távolságra magasodó 700 méteres csúcsait is
látva a valódi hegyek síkságba betörő nyúlványaként értelmezhetőek."
Milyen összetételű volt a népesség?Ezt olvashatjuk :
"A magyarság honfoglalás utáni letelepedésének első fázisában elsősorban
a Kárpát-medence középső térségeinek a birtokbavétele történt meg és
ezt követően indult el – nagy valószínűséggel már a 10. század folyamán –
az ide tartó folyók völgyeinek a betelepítése. Biztonsággal állítható, hogy a
későbbi Bihar vármegye keleti részén elsőként a Kraszna, a Berettyó és az
Ér, majd pedig a Sebes-Körös mentén történt meg a letelepedés, amelyre
korai településnevek és régészeti adatok egyaránt utalnak. A terület birtokbavétele
fokozatosan ment végbe, s a 11. század elejére történhetett
meg, hogy a magyarság védelmi vonalai a Király-hágó térségébe tolódtak
ki.
A későbbi Bihari Hegyköz vidékén a magyarok által talált meglehetősen
gyér népesség túlnyomó többsége török eredetű lehetett (kazár,
bolgár, avar) és ettől lényegesen kevesebb számban élhettek itt szlávok
(Jakó Zs. 1940. 25–26., Kniezsa I. 2004., Rácz A. 2000. 6., 9–10., 11–12.). A
korábbi lakosoknak a magyarságba történő gyors betagozódását egyrészt
a nagy létszámkülönbségnek, másrészt pedig a magyar és török népek
közötti nagyfokú kulturális hasonlóságnak tulajdoníthatjuk. Elvétve találunk
szláv eredetű faluneveket is a térségben (pl. Bihar, Csatár), de a településnevek
többsége magyar alapítást enged feltételezni. Bihar vármegye
és benne a Hegyköz államalapítás-kori népességéről egyértelműen kijelentetjük,
hogy zömében magyar lehetett. Ezt követően a 15. századi balkáni török előrenyomulás időszakáig jelentős számú idegen népek letelepedéséről
nincs tudomásunk a térségben.
Az 1400-as évek második felétől előbb délszláv népek elszórt megtelepedéséről
rendelkezünk adatokkal. Jakó Zsigmond feltételezése szerint
talán nekik tulajdonítható a Bihar településen található Tót utca benépesítése,
emellett Hodos névadásaiban találunk szlávokra utaló nyomokat
(Jakó Zs. 1940. 70.). Ebben az időszakban a románság megjelenésére
utaló konkrét adatokkal nem rendelkezünk, de mivel a románok ekkor
még nagy számban használtak szláv neveket, nem lehet egyértelműen
eldönteni, hogy szlávokkal vagy románokkal találkozunk a forrásokban.
Az 1552-es összeírás adataiból kiindulva hozzávetőlegesen megállapítható,
hogy a török hódítás előtt a Bihari Hegyköz lakossága 10 ezer fő körül
lehetett, míg Bihar vármegye teljes népessége kb. 280 ezer főre tehető
(Mezősi K. 1943. 133). Ezekből a számokból következtetve a Hegyköz
legnagyobb településein, Csatáron és Szalárdon kb. 1000–1000 ember
élhetett, s nagyságrendileg ekkora népességű lehetett a szomszédos Bihar
falu lakossága is.
A 11. és 16. század között a népesség felekezeti viszonyaiban nem
történt elmozdulás, hiszen a római katolikus egyház dominanciáját legfeljebb
a korszak legvégén betelepülő ortodox délszlávok színezték kissé. A
16. század közepén érkező reformáció – az itt talált hatalmi űr, valamint
az ekkor felborult társadalmi, civilizációs viszonyok miatt – teljes mértékben
átalakította a Hegyköz népességének felekezeti hovatartozását
(Veliky J. 2005. 7–8.). Elmondhatjuk, hogy az itt élő magyar népesség rövid
időn belül egyöntetűen református vallásúvá vált. A katolikus egyház
birtokállománya szétzilálódott és a korábban a mindenkori államhatalom
által támogatott társadalmi szervezőereje a 18. századig lehanyatlott.
a Kárpát-medence középső térségeinek a birtokbavétele történt meg és
ezt követően indult el – nagy valószínűséggel már a 10. század folyamán –
az ide tartó folyók völgyeinek a betelepítése. Biztonsággal állítható, hogy a
későbbi Bihar vármegye keleti részén elsőként a Kraszna, a Berettyó és az
Ér, majd pedig a Sebes-Körös mentén történt meg a letelepedés, amelyre
korai településnevek és régészeti adatok egyaránt utalnak. A terület birtokbavétele
fokozatosan ment végbe, s a 11. század elejére történhetett
meg, hogy a magyarság védelmi vonalai a Király-hágó térségébe tolódtak
ki.
A későbbi Bihari Hegyköz vidékén a magyarok által talált meglehetősen
gyér népesség túlnyomó többsége török eredetű lehetett (kazár,
bolgár, avar) és ettől lényegesen kevesebb számban élhettek itt szlávok
(Jakó Zs. 1940. 25–26., Kniezsa I. 2004., Rácz A. 2000. 6., 9–10., 11–12.). A
korábbi lakosoknak a magyarságba történő gyors betagozódását egyrészt
a nagy létszámkülönbségnek, másrészt pedig a magyar és török népek
közötti nagyfokú kulturális hasonlóságnak tulajdoníthatjuk. Elvétve találunk
szláv eredetű faluneveket is a térségben (pl. Bihar, Csatár), de a településnevek
többsége magyar alapítást enged feltételezni. Bihar vármegye
és benne a Hegyköz államalapítás-kori népességéről egyértelműen kijelentetjük,
hogy zömében magyar lehetett. Ezt követően a 15. századi balkáni török előrenyomulás időszakáig jelentős számú idegen népek letelepedéséről
nincs tudomásunk a térségben.
Az 1400-as évek második felétől előbb délszláv népek elszórt megtelepedéséről
rendelkezünk adatokkal. Jakó Zsigmond feltételezése szerint
talán nekik tulajdonítható a Bihar településen található Tót utca benépesítése,
emellett Hodos névadásaiban találunk szlávokra utaló nyomokat
(Jakó Zs. 1940. 70.). Ebben az időszakban a románság megjelenésére
utaló konkrét adatokkal nem rendelkezünk, de mivel a románok ekkor
még nagy számban használtak szláv neveket, nem lehet egyértelműen
eldönteni, hogy szlávokkal vagy románokkal találkozunk a forrásokban.
Az 1552-es összeírás adataiból kiindulva hozzávetőlegesen megállapítható,
hogy a török hódítás előtt a Bihari Hegyköz lakossága 10 ezer fő körül
lehetett, míg Bihar vármegye teljes népessége kb. 280 ezer főre tehető
(Mezősi K. 1943. 133). Ezekből a számokból következtetve a Hegyköz
legnagyobb településein, Csatáron és Szalárdon kb. 1000–1000 ember
élhetett, s nagyságrendileg ekkora népességű lehetett a szomszédos Bihar
falu lakossága is.
A 11. és 16. század között a népesség felekezeti viszonyaiban nem
történt elmozdulás, hiszen a római katolikus egyház dominanciáját legfeljebb
a korszak legvégén betelepülő ortodox délszlávok színezték kissé. A
16. század közepén érkező reformáció – az itt talált hatalmi űr, valamint
az ekkor felborult társadalmi, civilizációs viszonyok miatt – teljes mértékben
átalakította a Hegyköz népességének felekezeti hovatartozását
(Veliky J. 2005. 7–8.). Elmondhatjuk, hogy az itt élő magyar népesség rövid
időn belül egyöntetűen református vallásúvá vált. A katolikus egyház
birtokállománya szétzilálódott és a korábban a mindenkori államhatalom
által támogatott társadalmi szervezőereje a 18. századig lehanyatlott.
Az ország három részre szakadásának időszakában Bihar vármegye
az Erdélyi Fejedelemség fennhatósága alá tartozott (Partium), de az erdélyi
állam nyugati határának bizonytalanságai nem kedveztek a térség gazdasági
és társadalmi fejlődésének. A török hódítás, különösen Várad „gazdát
cserélése” különösen nagy megrázkódtatást jelentett a környező települések
számára. Ennek köszönhetően a 17. század végére jelentősen
lecsökkent a terület népessége. Az addig virágzó falvak egy része lakatlanná
vált vagy elpusztult. Különösen a szentjobbi vár környezetében volt
jelentős a pusztulás, amelynek eredményeként Csanálos, Szentlázár, Sánci,
Királyi, Terebes és Széplak is elnéptelenedett. Mezősi Károly elemzésére
támaszkodva az 1692-es összeírás alapján a Berettyó völgyében 10 lakott
és 38 lakatlan falut találunk. A falvak nagy része azonban mindössze néhány
éven keresztül nem rendelkezett lakossággal (Mezősi K. 1943. 137.).
az Erdélyi Fejedelemség fennhatósága alá tartozott (Partium), de az erdélyi
állam nyugati határának bizonytalanságai nem kedveztek a térség gazdasági
és társadalmi fejlődésének. A török hódítás, különösen Várad „gazdát
cserélése” különösen nagy megrázkódtatást jelentett a környező települések
számára. Ennek köszönhetően a 17. század végére jelentősen
lecsökkent a terület népessége. Az addig virágzó falvak egy része lakatlanná
vált vagy elpusztult. Különösen a szentjobbi vár környezetében volt
jelentős a pusztulás, amelynek eredményeként Csanálos, Szentlázár, Sánci,
Királyi, Terebes és Széplak is elnéptelenedett. Mezősi Károly elemzésére
támaszkodva az 1692-es összeírás alapján a Berettyó völgyében 10 lakott
és 38 lakatlan falut találunk. A falvak nagy része azonban mindössze néhány
éven keresztül nem rendelkezett lakossággal (Mezősi K. 1943. 137.).
A Hegyköz délnyugati részén elhelyezkedő települések sorsa a váradi
várral volt összekötve, ezért ezek valamivel nagyobb része vészelte át a
török korszakot és a felszabadító háborúk okozta pusztítást. Az 1692-es
megyei összeírás adatai szerint a török kiűzésekor a megyében kb. 12.500
ember élt, a Hegyközben pedig kb. 1.600 fő. Ha abból indulunk ki, hogy ez
a szám csak az adózó népességet jelenti, akkor a vármegye lakosságát kb.
50 ezer főre, a régióét pedig kb. 6.000 főre tehetjük. A legnagyobb települések
Bihar, Csatár, Szentimre és Ujlak lehettek kb. 500–600 lakossal. Az
egyik legjelentősebb pusztulás a térség korábbi központját, Szalárdot érte,
ugyanis a mezőváros adóra fogható lakossága 50 fő alá csökkent a 17.
század végére (Mezősi K. 123., 126.). Leszögezhetjük, hogy az óriási pusztulás
ellenére a hegyközi népesség túlélési/megmaradási arányai sokkal
kedvezőbbek voltak a megyei adatoknál, hiszen míg Bihar vármegyében a
lakosság kb. 18% maradt meg, addig a Hegyközben – elsősorban a földrajzi
viszonyoknak köszönhetően – 60% volt a túlélő. Komoly megtartóerőnek
bizonyult a szőlőtermesztés és a borászat, amely ebben az időszakban
is képes volt megélhetést biztosítani az itt élők számára. Annak ellenére
elmondhatjuk ezt, hogy a térség erősen ki volt téve a kettős, vagy hármas
adóztatás rendszerének. A hegyközi jobbágyok hivatalosan hol a török
Portának, hol pedig az erdélyi kamarának adóztak, de általában mindkettő
beszedte az éves járadékát és több esetben a királyi Magyarország adótisztjei
is megjelentek járandóságukért.
A magyarság a török uralom végére is meg tudta őrizni a súlyát a
hegyközi településeken. Ezzel szemben a falvak újbóli benépesítése nagyszámú
román, jelentékeny számú szlovák és elszórtan érkező sváb lakosság
részben természetes, részben pedig szervezett letelepítésével ment
végbe. A románság 18–19. században lezajlott erőteljes betelepülése elsősorban
Dél-Biharra és a Berettyó felső folyására koncentrálódott. Ennek
eredményeképpen 1840-ben már a megye lakosságának kb. 40 %-a a
románság soraiból került ki. A Hegyköz vidékén a román betelepülés elsősorban
a délkeleti (Sítervölgy, Borzik, Szalárdalmás és Kővág) és részben a
keleti falvak (Farnos, Csohaj, Sárszeg, Vámosláz, Szentlázár, Királyi) nemzetiségi
viszonyait alakította át. Itt román falvak láncolata jött létre. A
szlovákság betelepítése ennél lényegesen kevesebb települést érintett,
ezek között csak Szentjobb, Tóti és Tóttelek említhető meg. Szentjobbra
emellett kevés számú sváb telepes is érkezett. A 18. század időszakában
betelepült szlovákok és svábok a 19. század második felére, végére többnyire
betagozódott a magyarság soraiba, amit elsősorban a magyarokhoz
hasonló kulturális szokásrendszerükkel hozhatunk összefüggésbe. (Ezzel
szemben a közeli rézaljai szlovákság sokkal inkább megőrizte etnikai különállását, hiszen az ottani román többség miatt nem jött létre keveredés a
magyarokkal.) A 18. század végén – a II. József által elrendelt 1784–87. évi
népszámlálás adatait felhasználva – a Hegyközben kb. 18 ezer ember élhetett,
ennek kb. 70%-a magyar, 27%-a román és 2%-a szlovák volt. Az évszázad
első felében ide telepített svábok nyomait ekkor már alig találjuk a
térségben (Népszámlálás, 1784–1787).
A 18. század harmadik évtizedétől kezdve a régió népességének
nemzetiségi arculata mellett az itt élők felekezeti hovatartozása is nagyban
megváltozott. A katolikus restauráció eredményeképpen – néhány
kivétellel (pl. Kovácsi, Síter) – a legtöbb faluban a református templom
mellé katolikus templom is épült. A korábbi központi és stratégiai szerepnek
megfelelően Szentjobbon két római katolikus templom is létesült, az
egyik 1745-ben, a másik pedig 1769-ben. Ezzel együtt a hegyközi magyarság
legnagyobb része ezt követően is megmaradt a református egyház
kötelékében, s ennek megfelelően eleinte nem volt jelentős a magyar katolikusok
aránya. Később azonban, a szlovákok és svábok gyors asszimilációja
következtében a 19. században már számos magyar katolikus gyülekezet
is született. Ezt természetesen az is táplálta, hogy a Hegyköz területén
a legjelentősebb nagybirtokok a katolikus egyház tulajdonába kerültek
vissza. A betelepülő románság nagyobb része ortodox vallású volt, de kb.
25%-ban találunk köztük görög katolikus híveket is.
A 19. század második felében, utolsó harmadában lezajló demográfiai
forradalom természetesen a Hegyköz vidékén is éreztette hatását,
amelynek köszönhetően jelentősen – az 1880-as évekhez képest kb. 50%-
kal – megnövekedett az itt élő népesség lélekszáma. Az 1910-es népszámlálás
alkalmával – amely az utolsó demográfiai adatfelvétel volt a történelmi
Magyarországon – már több mint 30 ezer fő élt itt, ezen belül a
nemzetiségi összetétel azonban – a 19. században is folytatódó román
betelepülés ellenére – lényegesen nem módosult, sőt némileg növekedett
a magyarság részaránya. A népességnek kb. a 72%-át a magyarok, 23%-át
pedig a románok tették ki, míg a svábok és a szlovákok létszáma tovább
csökkent.
Ezeknek az adatoknak a fényében a felekezeti arányok sem módosultak
sokat. Az 1910-es népszámlálás adatsorait tekintve a magyarság kb.
80%-a református volt, 20%-a pedig a római katolikus felekezethez tartozott.
A románságon belül némileg növekedett (kb. 25%-ról 30%-ra) a
görög katolikus hívek aránya. Meg kell említenünk a 19. század során
folyamatosan betelepülő izraelitákat is, akiknek az aránya a Hegyköz vidékén
– a 4%-os megyei átlag alatt – kb. 2–3%-ot tehetett ki. Noha a zsidóság
– kis létszámban – szinte minden helységben képviseltette magát,
várral volt összekötve, ezért ezek valamivel nagyobb része vészelte át a
török korszakot és a felszabadító háborúk okozta pusztítást. Az 1692-es
megyei összeírás adatai szerint a török kiűzésekor a megyében kb. 12.500
ember élt, a Hegyközben pedig kb. 1.600 fő. Ha abból indulunk ki, hogy ez
a szám csak az adózó népességet jelenti, akkor a vármegye lakosságát kb.
50 ezer főre, a régióét pedig kb. 6.000 főre tehetjük. A legnagyobb települések
Bihar, Csatár, Szentimre és Ujlak lehettek kb. 500–600 lakossal. Az
egyik legjelentősebb pusztulás a térség korábbi központját, Szalárdot érte,
ugyanis a mezőváros adóra fogható lakossága 50 fő alá csökkent a 17.
század végére (Mezősi K. 123., 126.). Leszögezhetjük, hogy az óriási pusztulás
ellenére a hegyközi népesség túlélési/megmaradási arányai sokkal
kedvezőbbek voltak a megyei adatoknál, hiszen míg Bihar vármegyében a
lakosság kb. 18% maradt meg, addig a Hegyközben – elsősorban a földrajzi
viszonyoknak köszönhetően – 60% volt a túlélő. Komoly megtartóerőnek
bizonyult a szőlőtermesztés és a borászat, amely ebben az időszakban
is képes volt megélhetést biztosítani az itt élők számára. Annak ellenére
elmondhatjuk ezt, hogy a térség erősen ki volt téve a kettős, vagy hármas
adóztatás rendszerének. A hegyközi jobbágyok hivatalosan hol a török
Portának, hol pedig az erdélyi kamarának adóztak, de általában mindkettő
beszedte az éves járadékát és több esetben a királyi Magyarország adótisztjei
is megjelentek járandóságukért.
A magyarság a török uralom végére is meg tudta őrizni a súlyát a
hegyközi településeken. Ezzel szemben a falvak újbóli benépesítése nagyszámú
román, jelentékeny számú szlovák és elszórtan érkező sváb lakosság
részben természetes, részben pedig szervezett letelepítésével ment
végbe. A románság 18–19. században lezajlott erőteljes betelepülése elsősorban
Dél-Biharra és a Berettyó felső folyására koncentrálódott. Ennek
eredményeképpen 1840-ben már a megye lakosságának kb. 40 %-a a
románság soraiból került ki. A Hegyköz vidékén a román betelepülés elsősorban
a délkeleti (Sítervölgy, Borzik, Szalárdalmás és Kővág) és részben a
keleti falvak (Farnos, Csohaj, Sárszeg, Vámosláz, Szentlázár, Királyi) nemzetiségi
viszonyait alakította át. Itt román falvak láncolata jött létre. A
szlovákság betelepítése ennél lényegesen kevesebb települést érintett,
ezek között csak Szentjobb, Tóti és Tóttelek említhető meg. Szentjobbra
emellett kevés számú sváb telepes is érkezett. A 18. század időszakában
betelepült szlovákok és svábok a 19. század második felére, végére többnyire
betagozódott a magyarság soraiba, amit elsősorban a magyarokhoz
hasonló kulturális szokásrendszerükkel hozhatunk összefüggésbe. (Ezzel
szemben a közeli rézaljai szlovákság sokkal inkább megőrizte etnikai különállását, hiszen az ottani román többség miatt nem jött létre keveredés a
magyarokkal.) A 18. század végén – a II. József által elrendelt 1784–87. évi
népszámlálás adatait felhasználva – a Hegyközben kb. 18 ezer ember élhetett,
ennek kb. 70%-a magyar, 27%-a román és 2%-a szlovák volt. Az évszázad
első felében ide telepített svábok nyomait ekkor már alig találjuk a
térségben (Népszámlálás, 1784–1787).
A 18. század harmadik évtizedétől kezdve a régió népességének
nemzetiségi arculata mellett az itt élők felekezeti hovatartozása is nagyban
megváltozott. A katolikus restauráció eredményeképpen – néhány
kivétellel (pl. Kovácsi, Síter) – a legtöbb faluban a református templom
mellé katolikus templom is épült. A korábbi központi és stratégiai szerepnek
megfelelően Szentjobbon két római katolikus templom is létesült, az
egyik 1745-ben, a másik pedig 1769-ben. Ezzel együtt a hegyközi magyarság
legnagyobb része ezt követően is megmaradt a református egyház
kötelékében, s ennek megfelelően eleinte nem volt jelentős a magyar katolikusok
aránya. Később azonban, a szlovákok és svábok gyors asszimilációja
következtében a 19. században már számos magyar katolikus gyülekezet
is született. Ezt természetesen az is táplálta, hogy a Hegyköz területén
a legjelentősebb nagybirtokok a katolikus egyház tulajdonába kerültek
vissza. A betelepülő románság nagyobb része ortodox vallású volt, de kb.
25%-ban találunk köztük görög katolikus híveket is.
A 19. század második felében, utolsó harmadában lezajló demográfiai
forradalom természetesen a Hegyköz vidékén is éreztette hatását,
amelynek köszönhetően jelentősen – az 1880-as évekhez képest kb. 50%-
kal – megnövekedett az itt élő népesség lélekszáma. Az 1910-es népszámlálás
alkalmával – amely az utolsó demográfiai adatfelvétel volt a történelmi
Magyarországon – már több mint 30 ezer fő élt itt, ezen belül a
nemzetiségi összetétel azonban – a 19. században is folytatódó román
betelepülés ellenére – lényegesen nem módosult, sőt némileg növekedett
a magyarság részaránya. A népességnek kb. a 72%-át a magyarok, 23%-át
pedig a románok tették ki, míg a svábok és a szlovákok létszáma tovább
csökkent.
Ezeknek az adatoknak a fényében a felekezeti arányok sem módosultak
sokat. Az 1910-es népszámlálás adatsorait tekintve a magyarság kb.
80%-a református volt, 20%-a pedig a római katolikus felekezethez tartozott.
A románságon belül némileg növekedett (kb. 25%-ról 30%-ra) a
görög katolikus hívek aránya. Meg kell említenünk a 19. század során
folyamatosan betelepülő izraelitákat is, akiknek az aránya a Hegyköz vidékén
– a 4%-os megyei átlag alatt – kb. 2–3%-ot tehetett ki. Noha a zsidóság
– kis létszámban – szinte minden helységben képviseltette magát,
elsősorban a nagyobb településeken (Bihar, Szalárd, Szentjobb) vagy azok
közelében (Hegyközkovácsi, Csatár) jelentkezett nagyobb számban (Népszámlálás,
1910. 280–296.).
A Bihari Hegyköz népességének a 20. század első felében mért arányaira
és demográfiai adataira természetesen nagy hatással voltak a világháborúk
és a történelmi Magyarország széthullása. Míg a 19–20. század
fordulójának prosperáló gazdasági környezetében (vasúthálózat kialakulása,
iparosodás, stb.) páratlan társadalmi fejlődésnek is tanúi lehettünk,
amelynek köszönhetően három évtized alatt a népesség megduplázódását
könyvelhettük el, addig az 1910 és 1941 között eltelt ugyancsak három
évtized alatt csupán 15%-os növekedés volt mérhető. Az itt élő népesség
1941-ben – az egy évvel korábbi országgyarapodást követően ismét magyar
statisztikusok által – mért létszáma 34.196 fő volt, amelynek az
1910-es adatoktól csak alig eltérően kb. 69%-a a magyarság és kb. 28%-a
a románság soraiból került ki.
A magyarság felekezeti arányai szinte változatlanok maradtak,
rendkívül enyhe növekedés tapasztalható a római katolikusok aránya
tekintetében, aminek következtében 78%-ra módosult a reformátusok,
22%-ra pedig a római katolikusok aránya. Ehhez hasonló mértékű volt a
románság berkein belüli eltolódás a görög katolikus felekezet irányába,
ennek megfelelően a görög katolikusok a románok 32%-át, az ortodoxok
pedig a 68%-át alkották (Varga E. Á. 2010.).
A 21. század első népességfelmérését 2002-ben végezték el. Ennek
adatai alapján a Hegyköz népessége valamivel több mint 23.500 főt számlált.
Ez az adat az előzőekkel egybevetve jelentős csökkenést (>30%) mutat,
és ha összehasonlítjuk a korábban rögzített adatsorokkal, akkor megállapíthatjuk,
hogy a 2002-ben mért népességszám az 1880-as évek elejének
népességszámával (tehát 120 évvel korábbi adatokkal!) mutat egyezőséget.
Az 20. század második felének népszámlálási adatait szemlélve
nagy törést érzékelhetünk az 1960-as évek végétől az 1980-as évek végéig
terjedő időszakban, a román szocialista iparosítás korszakában. A települési
adatokat egyenként tekintve megállapíthatjuk, hogy valamennyi település
népességszáma 20–40%-kal csökkent. A Hegyköz vidékének demográfiai
csökkenésével párhuzamosan a környező kisvárosokban, Székelyhídon
és Érmihályfalván enyhe (kb. 10%), Margittán pedig jelentős (kb.
30%) emelkedés ment végbe a népesség számának tekintetében. Ezekétől
azonban jóval intenzívebb volt Nagyvárad lakosságának a növekedése,
amely az 1950-es évek végétől kezdődően – kb. 99 ezer főről 210 ezer főre
növekedve – megduplázódott. A Hegyköz és a szélesen értelmezett régió
demográfiai adataiból kiolvashatjuk, hogy a Berettyó-völgy népességének
közelében (Hegyközkovácsi, Csatár) jelentkezett nagyobb számban (Népszámlálás,
1910. 280–296.).
A Bihari Hegyköz népességének a 20. század első felében mért arányaira
és demográfiai adataira természetesen nagy hatással voltak a világháborúk
és a történelmi Magyarország széthullása. Míg a 19–20. század
fordulójának prosperáló gazdasági környezetében (vasúthálózat kialakulása,
iparosodás, stb.) páratlan társadalmi fejlődésnek is tanúi lehettünk,
amelynek köszönhetően három évtized alatt a népesség megduplázódását
könyvelhettük el, addig az 1910 és 1941 között eltelt ugyancsak három
évtized alatt csupán 15%-os növekedés volt mérhető. Az itt élő népesség
1941-ben – az egy évvel korábbi országgyarapodást követően ismét magyar
statisztikusok által – mért létszáma 34.196 fő volt, amelynek az
1910-es adatoktól csak alig eltérően kb. 69%-a a magyarság és kb. 28%-a
a románság soraiból került ki.
A magyarság felekezeti arányai szinte változatlanok maradtak,
rendkívül enyhe növekedés tapasztalható a római katolikusok aránya
tekintetében, aminek következtében 78%-ra módosult a reformátusok,
22%-ra pedig a római katolikusok aránya. Ehhez hasonló mértékű volt a
románság berkein belüli eltolódás a görög katolikus felekezet irányába,
ennek megfelelően a görög katolikusok a románok 32%-át, az ortodoxok
pedig a 68%-át alkották (Varga E. Á. 2010.).
A 21. század első népességfelmérését 2002-ben végezték el. Ennek
adatai alapján a Hegyköz népessége valamivel több mint 23.500 főt számlált.
Ez az adat az előzőekkel egybevetve jelentős csökkenést (>30%) mutat,
és ha összehasonlítjuk a korábban rögzített adatsorokkal, akkor megállapíthatjuk,
hogy a 2002-ben mért népességszám az 1880-as évek elejének
népességszámával (tehát 120 évvel korábbi adatokkal!) mutat egyezőséget.
Az 20. század második felének népszámlálási adatait szemlélve
nagy törést érzékelhetünk az 1960-as évek végétől az 1980-as évek végéig
terjedő időszakban, a román szocialista iparosítás korszakában. A települési
adatokat egyenként tekintve megállapíthatjuk, hogy valamennyi település
népességszáma 20–40%-kal csökkent. A Hegyköz vidékének demográfiai
csökkenésével párhuzamosan a környező kisvárosokban, Székelyhídon
és Érmihályfalván enyhe (kb. 10%), Margittán pedig jelentős (kb.
30%) emelkedés ment végbe a népesség számának tekintetében. Ezekétől
azonban jóval intenzívebb volt Nagyvárad lakosságának a növekedése,
amely az 1950-es évek végétől kezdődően – kb. 99 ezer főről 210 ezer főre
növekedve – megduplázódott. A Hegyköz és a szélesen értelmezett régió
demográfiai adataiból kiolvashatjuk, hogy a Berettyó-völgy népességének
jelentős része a környező fejlődő városokba, de főként Nagyváradra vándorolt.
A régión belüli népességkoncentráció 100 éve állandó adatai is
ekkor módosulnak először jelentős mértékben. A három legnagyobb
(1880: Bihar, Csatár, Szalárd; 1910: Bihar, Szalárd, Szentjobb; 1941: Bihar,
Szalárd, Szentjobb; 2002: Bihar, Szalárd, Tóti;) és a három legkisebb
(1880: Hőke, Szalárdalmás, Kővág; 1910: Hőke, Szalárdalmás, Farnos;
1941: Hőke, Farnos, Szalárdalmás; 2002: Hőke, Szalárdalmás, Kővág) település
lakosságának a teljes régión belüli népességhez képest 23%-ról
30%-ra nőtt, illetőleg 3%-ról 1,7 %-ra csökkent az aránya amellett, hogy
minden faluban fogyatkozott a népesség száma. Ez az elmozdulás egyfelől
arra utal, hogy a nagyobb településeknek a létszámcsökkenés ellenére is
nagyobb a népességmegtartó erejük, másfelől pedig arra, hogy – mivel
ezekben a községekben főként a románság létszáma emelkedett – sokkal
jobban ki vannak téve a beköltözési migráció folyamatának. A létszámalakulásokkal
együtt a térség etnikai arculata is módosult. 2002-ben a lakosság
60%-a volt magyar és 36%-a román, hivatalosan pedig kb. 4%-ot tett
ki a cigányság részaránya. Ez utóbbi adat – a tapasztalatok alapján – akár a
hivatalosnak a kétszeresénél is nagyobb lehet a valóságban. A népességcsökkenést
és a nemzetiségek adatait együttesen tekintve láthatjuk, hogy
a magyarság kisebb népességszaporulatával és a térségből kifelé irányuló
magasabb migrációs mutatójával szemben a románság lélekszáma csak kis
mértékben csökkent. Ez azzal magyarázható, hogy a románság magasabb
népességszaporulata mellett a városba telepedési számokat jelentős mértékben
ellensúlyozta a távolabbról érkező újabb román migrációs hullám
(Varga E. Á. 2010.).
A régión belüli népességkoncentráció 100 éve állandó adatai is
ekkor módosulnak először jelentős mértékben. A három legnagyobb
(1880: Bihar, Csatár, Szalárd; 1910: Bihar, Szalárd, Szentjobb; 1941: Bihar,
Szalárd, Szentjobb; 2002: Bihar, Szalárd, Tóti;) és a három legkisebb
(1880: Hőke, Szalárdalmás, Kővág; 1910: Hőke, Szalárdalmás, Farnos;
1941: Hőke, Farnos, Szalárdalmás; 2002: Hőke, Szalárdalmás, Kővág) település
lakosságának a teljes régión belüli népességhez képest 23%-ról
30%-ra nőtt, illetőleg 3%-ról 1,7 %-ra csökkent az aránya amellett, hogy
minden faluban fogyatkozott a népesség száma. Ez az elmozdulás egyfelől
arra utal, hogy a nagyobb településeknek a létszámcsökkenés ellenére is
nagyobb a népességmegtartó erejük, másfelől pedig arra, hogy – mivel
ezekben a községekben főként a románság létszáma emelkedett – sokkal
jobban ki vannak téve a beköltözési migráció folyamatának. A létszámalakulásokkal
együtt a térség etnikai arculata is módosult. 2002-ben a lakosság
60%-a volt magyar és 36%-a román, hivatalosan pedig kb. 4%-ot tett
ki a cigányság részaránya. Ez utóbbi adat – a tapasztalatok alapján – akár a
hivatalosnak a kétszeresénél is nagyobb lehet a valóságban. A népességcsökkenést
és a nemzetiségek adatait együttesen tekintve láthatjuk, hogy
a magyarság kisebb népességszaporulatával és a térségből kifelé irányuló
magasabb migrációs mutatójával szemben a románság lélekszáma csak kis
mértékben csökkent. Ez azzal magyarázható, hogy a románság magasabb
népességszaporulata mellett a városba telepedési számokat jelentős mértékben
ellensúlyozta a távolabbról érkező újabb román migrációs hullám
(Varga E. Á. 2010.).
A felekezeti arányokat tekintve enyhe eltolódás figyelhető meg a
magyarságon belül a római katolikus vallás irányába, amelynek hívei így a
hegyközi magyar népesség 25%-át, a reformátusok pedig 75%-át alkotják.
A románság felekezeti arányai a görög katolikus vallás 1948-as betiltását
követően teljes mértékben az ortodox egyház irányába tolódtak el, a görög
katolikus népesség a hivatalos statisztikai adatok szerint máig alig mutatható
ki (Varga E. Á. 2010.)."
magyarságon belül a római katolikus vallás irányába, amelynek hívei így a
hegyközi magyar népesség 25%-át, a reformátusok pedig 75%-át alkotják.
A románság felekezeti arányai a görög katolikus vallás 1948-as betiltását
követően teljes mértékben az ortodox egyház irányába tolódtak el, a görög
katolikus népesség a hivatalos statisztikai adatok szerint máig alig mutatható
ki (Varga E. Á. 2010.)."
Teljes cikk : hatvaniszakkoli.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése