Fotó: Szolár Éva
"Hagyománya van a hegyközpályi gyülekezeti kirándulásoknak, amely
résztvevőit tekintve kiterjed a Hegyköz gyülekezeteire, sőt azon túl is.
Többszöri anyaországi, illetve lengyelországi és szerbiai destinációk
után, nyár végén Pozsony volt az úticél, ahová Katona János lelkipásztor
vezetésével Dobogókő, Esztergom, Párkány és Révkomárom érintésével
jutott el a 45 főt számláló csapat." - írja Fábián Tibor a bejegyzésében, mely a Harangszó blogjában olvasható.
"Utóbbi városban kis magyar világot
szemléltünk. A Jókai múzeumtól a magyar tannyelvű Selye János Egyetemig,
a várost átszövő erődtől a kilencvenes években épült Európa udvarig, a
Klapka tértől az Erzsébet hídig.
Pozsony innen már csak 99 km. A jelenlegi szlovák fővárosról az első, ami eszembe jut, a magyarul beszélő turisták vegzálásáról szóló időszakos sajtóhírek. Ebben nekünk nem volt részünk, igaz magyarul szinte kizárólag csak egymás között beszélhettünk. Magyar feliratot elvétve láttunk, kivéve egy várhoz közeli utca névtábláját, melyet lakói, egy polgári egyesület, a múlt iránti tiszteletből meghagytak, valamint egy színházi feliratot. A pár órával korábbi komáromi élmény után, - ahol a város többsége még mindig magyar ajkú, - némileg sokkhatásként érte a tájékozatlanabb turistát, hogy itt bizony „nem beszélni magyar” (bár 14 ezer magyar lakosról beszélnek a 2011-es statisztikák). A német és japán turistát ez nem zavarja, bennünket is inkább csak azért, mert a magyar történelem kitörölhetetlenül szerves része Pozsony.
Egyébként az identitását és történelmét építő ifjú szlovák állam jó érzékkel fedezte fel és használja ki az egykor zömében magyar és német lakosságú koronázó város múltját, multikulturális történelmét, mely azonban cseppet sem köszön vissza a nemzetállami jelenben.
A történelmi belvárost a turizmus uralja. Sétahajók, turistabuszok és- autók tömkelege járja a Dunát, illetve az utcákat. Hajók hozzák a közeli Bécsből az egy délutánra átránduló osztrákokat. Csupán 105 percet jelent a hajóút a két főváros között.
Amit a szocialista közelmúlt és az azóta eltelt időszak hozzátett a városhoz, az turista szemmel nézve feledhető. Elsősorban a nagy kiterjedésű tömbháznegyedeket értem ezalatt, hiszen a rendszerváltás óta azért tetszetős üzleti negyed épült a történelmi belváros folytatásaként.
Kora délutánra már teljesen birtokba veszik a külföldiek a patinás tereket, utcákat. Ahol, ennek megfelelően nemhogy pozsonyi magyart, de szlovákot sem igen látni, hallani. A standokon, a szokásos csecsebecséken a két évtizede megalakult szlovák állam címere virít. A múlt építészeti örökségének harmóniáját sok helyen megbontja a kortárs építészet egy-egy „remekműve”. Közéjük sorolandók az „elvtársak üzeneteként / bosszújaként” az antifasiszta emlékművek, amelyek felérnek egy-egy építészeti sokkhatással, s egyben azt jelzik, Szlovákiában még nem szobortemetőben tárolják a szocializmus művészetcsúfoló jelképeit. "
Pozsony innen már csak 99 km. A jelenlegi szlovák fővárosról az első, ami eszembe jut, a magyarul beszélő turisták vegzálásáról szóló időszakos sajtóhírek. Ebben nekünk nem volt részünk, igaz magyarul szinte kizárólag csak egymás között beszélhettünk. Magyar feliratot elvétve láttunk, kivéve egy várhoz közeli utca névtábláját, melyet lakói, egy polgári egyesület, a múlt iránti tiszteletből meghagytak, valamint egy színházi feliratot. A pár órával korábbi komáromi élmény után, - ahol a város többsége még mindig magyar ajkú, - némileg sokkhatásként érte a tájékozatlanabb turistát, hogy itt bizony „nem beszélni magyar” (bár 14 ezer magyar lakosról beszélnek a 2011-es statisztikák). A német és japán turistát ez nem zavarja, bennünket is inkább csak azért, mert a magyar történelem kitörölhetetlenül szerves része Pozsony.
Egyébként az identitását és történelmét építő ifjú szlovák állam jó érzékkel fedezte fel és használja ki az egykor zömében magyar és német lakosságú koronázó város múltját, multikulturális történelmét, mely azonban cseppet sem köszön vissza a nemzetállami jelenben.
A történelmi belvárost a turizmus uralja. Sétahajók, turistabuszok és- autók tömkelege járja a Dunát, illetve az utcákat. Hajók hozzák a közeli Bécsből az egy délutánra átránduló osztrákokat. Csupán 105 percet jelent a hajóút a két főváros között.
Amit a szocialista közelmúlt és az azóta eltelt időszak hozzátett a városhoz, az turista szemmel nézve feledhető. Elsősorban a nagy kiterjedésű tömbháznegyedeket értem ezalatt, hiszen a rendszerváltás óta azért tetszetős üzleti negyed épült a történelmi belváros folytatásaként.
Kora délutánra már teljesen birtokba veszik a külföldiek a patinás tereket, utcákat. Ahol, ennek megfelelően nemhogy pozsonyi magyart, de szlovákot sem igen látni, hallani. A standokon, a szokásos csecsebecséken a két évtizede megalakult szlovák állam címere virít. A múlt építészeti örökségének harmóniáját sok helyen megbontja a kortárs építészet egy-egy „remekműve”. Közéjük sorolandók az „elvtársak üzeneteként / bosszújaként” az antifasiszta emlékművek, amelyek felérnek egy-egy építészeti sokkhatással, s egyben azt jelzik, Szlovákiában még nem szobortemetőben tárolják a szocializmus művészetcsúfoló jelképeit. "
Forrás : fabiantibor.agnusradio.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése