2014. augusztus 7., csütörtök

Sedevi Imre , a hegyközújlaki vendégszerető építőmester

SEDEVI IMRE neves építkezési vállalkozó. Az általa elvégzett munka elismerést arat, s az egyházi megrendelésre végzett felújításokat mindig kevesebb pénzért vállalta, mint amennyit a beruházás értéke megkövetelt volna. Ezt is sokan elismerik, de magáról az emberről kevesebbet tudunk, ezért kerestük fel hegyközújlaki otthonában - olvasható a biharmegyer.ro-n.


– Székelyhídon születtem 1943-ban – kezdi a bemutatkozást Sedevi Imre. – Ott is nőttem fel, ott végeztem el tanulmányaimat a középiskoláig. 1960-ban kerültem Nagyváradra az akkori Bihar Megyei Építkezési Tröszt alkalmazottjaként. Építkezésen dolgoztam, de közben estibe is jártam, szakmai tudásomat szerettem volna gyarapítani. Mindig is vonzott ez a munka, apám is építőmester volt. Vakációban gyerekként mindig vele dolgoztam, így kerültem közvetlen kapcsolatba ezzel az iparággal. Váradi munkahelyemen sikerült elismerést szereznem, később alakítottam egy csoportot, tíz éven át mi újítottuk fel a jelenlegi római katolikus püspöki palotát, abban az időben a Körösvidéki Múzeum székházát. A munkám nyoma ma is ott van az épület különböző részein, a díszteremben. A kápolna felújítását más kezdte el, de időközben meghalt, én a csapatommal fejeztem be ezt is. Mindig is vonzott a monumentális paloták, épületek felújítása, igazi szakmai tudás kell ezekhez. Ebben az időben jártam egy restaurátori képzésre, két évet tanultam ott. A múzeum akkori igazgatója beszélt rá, hogy vegyek részt a kurzuson, de sajnos, mint más szakmai képzést, ezt sem fejeztem be, mert elmentem Kolozsvárra dolgozni, az ottani építkezési tröszt alkalmazottja lettem. Kolozsváron is beiratkoztam egy képzőművészeti tanfolyamra. Másfél évet dolgoztam a kincses városban, addig jártam erre a képzésre is. Ekkor már – természetesen csak amatőrként – festettem, és egy kiállításon is túl voltam. Festményeimet abban az időben sokan nagyra értékelték, a házamban ma is megvannak.
Nagykövetségeken és a szőlősben
Hegyközújlaki otthonában alkalmunk volt megtekinteni ezeket az alkotásokat. Állíthatom, szépen kivitelezett képek, néhány portrét bárhol ki lehetne állítani, de ő ezeket csak a családtagjainak, barátainak mutatja meg. Tizenöt-húsz festmény van a falakon, „a többi elkallódott, vagy elajándékoztam a barátaimnak, akik értékelték ezt a tevékenységemet” – mondja a házigazda. Amikor azt kérdeztem tőle, miért nem folytatja a festést, egyszerűen válaszolt:
– Már nincs hozzá türelmem, de az időm sem nagyon engedné meg. Amikor 20 évvel ezelőtt létrehoztam az építkezési vállalkozásomat, csak erre koncentráltam, és ez felemészti az ember idegeit, energiáját. Rengeteg gonddal, bajjal jár a cégvezetés, többek között azoknak a gondjait is át kell vennem, akik nálam dolgoznak. Az utóbbi években anyagi nehézségek is jelentkeztek, ezekkel kell bajlódni. Korábban nem voltak ilyen gondjaim, de igyekszem több lábon állni, ami megint nem könnyű. Az építőipar mellett mezőgazdasággal is foglalkozom, ez így van jól, hiszen a két tevékenység kiegészíti egymást, erre szükség is van.
– Említette, hogy dolgozott Románia külképviseleteinek renoválásán a volt szocialista államokban. Hogy történt ez?
– Igen, az általam vezetett csoporttal a nagykövetségek épületeit tettük rendbe Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban, az NDK-ban és a Szovjetunióban. A legtöbbet Magyarországon dolgoztam, két éven át tettük rendbe Budapesten a Román Kulturális Intézet székházát. Varsóban, Berlinben, Prágában, Moszkvában 2-3-6 hónapokat dolgoztunk. Volt szolgálati útlevelem, jöhettem-mehettem. Ez a megbízatás annak is köszönhető volt, hogy ekkor már túl voltam a kétéves restaurálási tanfolyamon, no meg annak, hogy munkánkkal Romániában is bizonyítottunk. Mióta saját cégem van, almérnöki diplomát szereztem.
– Nagyváradon lakott, 23 évvel ezelőtt Hegyközújlakra költözött. Miért éppen oda, volt valami, ami a Hegyközbe vonzotta?
– Abszolút véletlen volt, hogy Hegyközújlakot választottam lakhelyemül. A tömbházból mindenféleképpen el akartam költözni. Székelyhíd nagyon messze volt, három gyerekkel nem lehetett odamenni. Egy újsághirdetést olvastam egy Hegyközújlakon eladó házról, megkerestem a családot, akiknél érdeklődni lehetett, kérdeztem több mindent is tőlük, hogy mire várhatok, ha oda kiköltözöm. A válaszok megfeleltek az elvárásaimnak, és látatlanban meg is vettem a házat, csak másnap mentünk ki megnézni. Nem is volt üres, de azt mondtam, készítsenek leltárt, megveszek én mindent, ami eladó. Így is történt, egy hét múlva beköltöztünk. Így kerültem Hegyközújlakra. Az itteniek befogadtak, hamarosan aktív tagja lettem a faluközösségnek. Rengeteget segítettem az egyháznak, minden névnapot, születésnapot megrendeztünk, közeli kapcsolatba kerültem az itt élőkkel. Közben földterületeket is vásároltam, mintegy 20 hektárt. Sajnos az építkezési vállalatom felemésztett belőle mintegy 10 hektárt… A megmaradt földön és a tanyán kialakítottam egy sertéshizlaldát és egy tyúkneveldét, meg még sok minden mást. Most is van vagy 40 süldőm.
– Az ideérkezőnek rögtön feltűnik a gyönyörűen rendbe tett kert, szőlős. Gondolom, a legtöbb szabadidejét itt tölti…
– Általában délután 5 órakor érek haza a munkából, és nem sokkal később már a kertben vagyok. Lefoglal a gondozása, de ha nem foglalkoznék vele, nem így nézne ki, mint most. A napokban elkezdem a metszést is. Minden percem ki van számítva, a munka mellett az olvasásra, a bibliaolvasásra is szakítok időt. Reggel fél ötkor ébredek, a ház körüli dolgokkal kezdem, hiszen enniük kell az állatoknak, a szárnyasoknak, kutyáknak, macskáknak. A feleségem a lányom mellett, Angliában tartózkodik, neveli az unokát. Váradra reggel hétkor indulok el, 14 kilométer tőlünk a város.
Barátok között, új tervekkel
– Szereti a mulatságot, szereti az együttlétet, a református egyházközségben presbiter, időnként színészeket, újságírókat lát vendégül. Ahogy ön fogalmazott, ide mindennap érkezik valaki.
– Sokan megfordulnak nálam Nagyváradról. Akit meghívok, az a barátom. Azt szeretném, hogy a vendégeim kikapcsolódjanak, felejtsék el erre az időre a mindennapi gondjaikat. Színészek, írók, újságírók évente legalább egyszer eljönnek hozzánk. Van egy filagóriám a szőlősben, nyáron ez a hely igazi kikapcsolódást jelent. Szeretem a közösséget, együtt akarok élni ezekkel az emberekkel. Nem akarok semmiről lemaradni, ami az ő társasági körükben történik. Akik egyszer eljöttek, máskor is visszatérnek, és én nagyon nagy szeretettel fogadom őket. Ahhoz, hogy szinten tudjak lenni velük, véleményem legyen nekem is arról, ami éppen szóba kerül, rengeteget olvasok, állandóan képzem magam. Filozófiai kurzusra is beiratkoztam, hogy ha a lelkipásztorokkal értekezem, én is képes legyek a tárgyalt témában véleményt mondani. Nincs olyan nap, hogy legalább négy-öt oldalt el ne olvassak egy könyvből, a Bibliából általában egy oldalt, a könyvek könyvét egyébként már nyolcadjára olvasom. Igyekszem mindenből felkészülni, ennek köszönhetően tudtam kialakítani a baráti körömet, ez legalább 80-100 személyt jelent. A kapum mindig nyitva áll, nem kell előre bejelentkezni, enni-innivaló nálam mindig van, esetleg annyit kérek, hogy „ha jösztök, hozzatok kenyeret”, mert nem mindig van elég itthon.
– Mit szeretne még megvalósítani, alkotni? Mire lenne még szüksége?
– Terveim vannak bőven, csak az a baj, hogy szalad az idő. Amikor így 70 éves korában tervez az ember, azt nem biztos, hogy be is tudja fejezni…
– Mit csinál a fia, a neves hegymászó, ifjabb Sedevi Imre?
– Ő Nagyváradon él, van egy hegymászó-felkészítő iskolája, egy sportterme, a fiatalokat tanítja falmászásra. Nemrég egy Kolozsváron rendezett versenyen elhozták az első díjat. A lányaim közül az egyik Angliában él, a másik Biharkeresztesen. Arról, hogy a gyerekeim szétszóródtak, nem tehetek. Állítom, hogy az én cégem többet veszít egy évben azzal, hogy egyedül vagyok, mint amennyit ők hárman keresnek. Ha mellettem lennének, vigyáznának az anyagi dolgaimra, sokkal többet el tudnának érni, mint így. Egyik gyermekem sem szereti a szakmámat, erőszakkal pedig nem kényszeríthetem, hogy mellettem legyenek. Valamikor mindegyik gyerek segített, de amikor belefáradtak a munkába, itt hagytak. Én nem vagyok ilyen, ha valamit elvállalok, ha törik, ha szakad, azt megcsinálom.
– Mesélne arról, miként nősült, hogyan esküdtek meg?
– Valóban érdekes, ahogy megházasodtam. Szüleim úgy engedtek el hazulról, hogy „légy a magad gazdája”. Tizenkilenc éves koromban ismerkedtem meg Marikával, ő akkor 16 éves volt. Nagy szerelem volt köztünk. Bejelentettem a szüleimnek, hogy márpedig megnősülök, és megkértem a jövendőbelim kezét. A válasz igen volt. Apám azt mondta: „Úgy csinálod, fiam, ahogy te jónak látod, a te életed, úgy éljed, ahogy te akarod.” Megkérdeztem apósomat, anyósomat, hogy egyetértenek-e vele. Apósom kijelentette, hogy amíg le nem szerelek a katonaságtól, szó sem lehet házasságról. Én megkérdeztem a jövendőbeli feleségemet, hozzám jössz-e, ha igen, akkor megyünk a néptanácshoz és megesküszünk, s így is történt. Amikor legközelebb szóba került a házasságunk, apósom azt mondta újra, hogy szó sem lehet róla. Akkor bejelentettem, hogy már elkésett, mi összeházasodtunk. A lakodalmat aztán megtartottuk, azóta eltelt jó pár év, és együtt vagyunk ma is. Ebben a szép faluban élek, egész nap dolgozom, függetlenül attól, hogy éppen Hegyközújlakon vagy Nagyváradon tartózkodom. Remélem, még sokáig tudom folytatni, sok elképzelésem van még az életben, amit szeretnék megvalósítani.
Forrás : biharmegye.ro

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése